Margit a zűrzavarban

Margit bízik már megint

Azt a mindenit, milyen kevés elég, hogy újra elhiggyem, jut eszembe, miközben félmosolyt képzelek arcomra, úgy ingatom a fejem. Azt is mondhatnám, hogy csóválom.

Alig néhány respektáló szó, beszélgetés, megkeresés, és máris kevéssé érzem a kínzó kapaszkodást az 58-as számba – amely, megmondom egyenesen a sejtelmességet elkerülve, az éveim számát jelenti -, sőt úgy látom, már csak néhány centi a képzeletemben, és a 8-as megdőlve a végtelent idézi. Rengeteg időm van még!

És az is lehet még, vagyok valaki, számolnak velem. Ezt érzem, de tulajdonképp a történés mindegy is, mi miatt, inkább az érzés az, ami most sodor, és könnyebbnek érzem magam. Sőt könnyűnek! És hiába minden lehúzás, rosszindulat vagy csak kedv, acsarkodás, nem tudok szabadulni, rakódik rám, mint a hab a kádban, a könnyűség szárnya. Eszembe jut, milyen egyszerű lenne ezt tennünk egymással, ezt az érzést felidézni egymásban.

Csak el kellene fordítani a fejünket – értem én, hogy meszesedett a nyakunk, és nehezen megy, -, a saját kínunktól, elvakart sebeinktől, és felfelé, vagy legalább távolabb néznünk. Mesterségesen, mintegy erőltetve, ha nem is rózsaszínt képzelni magunk elé, de legalább elhessegetni a sötétet. Főleg, ha mással beszélünk, másra nézünk. Rámosolyogni, észrevenni benne azt, ami jobb nálunk, és nem irigyelni. Természetesen ki is mondani azt, hogy észrevettük az erényeit, a pillantásunkkal megsimogatni. Erőltetni izomból, még akkor is, ha a sanyarú íz, a maró gyomorsav feltüremkedik megszokásból, hogy lehetne ezt jobban is, milyen már ez az izé, jaj, ki ez itt. Izzadva ugyan, de legalább egy morzsányi értéket, atomnyi szépet kaparásszunk ki az elénk kerülőből.

Még mielőtt valaki azzal vádolna, hogy Coelho-féle babérokra török, ki kell jelentenem, hogy ez is puszta túlélési, saját jólléti érdekből történik. Nem tanácsot osztogatok, hanem rádöbbenek, nekem is jobb, ha nem pörgök megváltoztathatatlan tényeken. El kell távolodnom, hogy jól rálássak, és ne fertőzzem magam a sötéttel. Fúj, de utálom, amikor valaki az engeddel-dumával jön (mint már említettem egy bejegyzésben sic), de kezdem megérteni a kiindulási pontját.

Sőt, nem csak megértem, de próbaképp már alkalmazni is tudom néha, hogy elengedem, sőt megfejelem egy – néha-néha elsőre otrombának tűnő – visszakézből bevitt dicsérettel. Hihetetlenek a reakció, hatások! Úgy értem, bennem is. Fahéj illatú a jótettérzés, még akkor is, ha csak egy pillanatig tart. Egyébként olyan ez, mint amikor hirtelen leguggolsz a bepörgött kisgyerekhez, és magadhoz szorítod. Nem azt mondom, hogy mindenféle barmot szorongass a testedhez, de ne vedd fel a kesztyűt, és tudd egy kicsit simizni azt, ha téged méltányolnak, mielőtt betennéd a polcra.

Ha meg végképp reménytelennel állsz szemben, nevess! Határozottan felvéve a kontaktust, mélyen a szemébe nézve nevess, röhögj, kacagj, hahotázz, hogy értse meg, rajta mulatsz ilyen jól, és még véletlenül sem tud kihozni a sodrodból. Egy régi-régi barátom mesélt egy esetről, amikor zokogva kellett volna reagálnia, hiszen a gyerekeivel próbálták zsarolni, a sértő fél szemébe nevetett. Hirtelen megérezte, mennyire iszonyatos a szembenálló dühe, ez AZ, amivel a legjobban vissza tud vágni.

Visszakézből fájdalom, világbéke, Margitnemrózsaszín!

Ugye, tudod?


Írta:

Cimkék:

Hozzászólások

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük