Csak ömlik, zúdul, fröccsen, loccsan, vág az arcomba, a fejemre, a képembe a fortyogó rosszindulat, a nemtörődöm odamondás, okoskodás, szörnyű ostoba beszólogatások.

Pedig nem nekem címezi senki, csak úgy mondja néha a vakvilágba, harsogja fennen gyűlöletes észrevételeit, véleményét. Mindenről van, mindenkiről, mindent tudnak, még annál is jobban, mint bárki sejtené. Mondják, súgják, írják, sorolják mindenütt. Sarkon, irodában, teraszon, kapualjban, telefonon, képernyőn összenézve, sandán oldalra pillantva.

Tudom, hogy régen is így volt. Nem vagyok ennyire buta, hogy higgyem, szebb vagy jobb érzésű emberek vettek körbe.

Emlékszem a pillantásokra, amivel végigmértek az utcán, vagy ha buszra vártam, indultam új kalandok után. A hátamba fúródni készültek a tekintetek, próbáltak elérni a szókígyótekervények. Fiatal voltam, okos és szép. Csak libbentem tovább nevetve, legyintve, jajj, mennyire nem érdekelt.

Ahogy nem érdekelt, vagy fel sem fogtam igazán, hogy mennyire másnak, mennyire kevesebbnek kezelik testvérem a két botjával, billegő járásával, nagy-nagy szemével. Aki nem tud járni rendesen, az kripli. Aki kripli, az hűlye is. Az a család, ahol kripli van, fogyatékos maga is. Sajnáltak, sajnálták anyámat, persze összesúgtak mögöttünk, jajj, de kár.

Nyilván azt sem fogtam fel, hogy milyen rezgés van a kérdésben, amit anyámról tesznek fel, hogy no, jól van-e ma. Micsoda éles széle van a szavaknak, mint a papír széle hasítja fel a puha bőrt, úgy vág a kedvembe, hogy tényleg jobban van-e, vagy még mindig iszik. Az ügyetlenül kedvességnek öltöztetett kaján rosszindulat bugyogott fel a kripli család tagja felé, felém a kérdés az első terhesgondozáson, hogy nahát, sikerült nektek is, micsoda öröm. Értitek, kripli? A kripli meddő is. Vagy lehet, hogy úgy lenne helyes. Na, ezt nem tudom utólag sem, hogy mire gondoltak e kettő közül.

És mégis. Kérem vissza azt a régi ismerős, gonosz világot, amikor kevesebbszer, kevésbé nyíltan, néha gyáván megfutamodva, néha elszégyellve magukat gyűlölködtek. Amikor elég volt szembe fordulni, higgadtnak maradni, nyugodtan visszakérdezni. Mert akkor eloldalogtak, visszakoztak, hogy nem úgy gondolták.

Egyszer egy szatír is elszaladt, amikor a nyomomban lihegő, közeledő lépteire hirtelen hátrafordultam, és rákiáltottam, hogy mutasd! Összecsapta táruló kabátja szárnyát, és futásnak eredt. Még ő is.

Most pedig mondják, írják, ontják az ostoba, kretén mondatokat egymás után, az írástudás elemi szabályait vállrándítva meggyalázva bárkinek, bármilyen ügynek címezve, minősítve, degradálva, lerántva a sárba sokan, nagyon sokan, elkeserítően sokan. Mikor lettek ezek ennyien?

Fejemet két kezembe fogva hiába kiáltok, és mondom, sorolom egyre halkuló hangon az igazam, a kétségem magamban magamnak, nem hallatszik ebben a zűrzavarban, ahol permeteznek a lapályon, keresnek az aszályon, az oltáson, és csak habzsolják a műanyag, konténerekben érkező olajszagú tésztalevest.