Voltaképp sokszor tudom. Néha eltart pár percig is a bizonyosság, aminek a következtében végigfut rajtam egy bizsergésféle érzés, hogy ez jó. Jól csináltam!

Rögtön utána, szinte minden alkalommal a közepembe mar – egy pillanatra időzzünk el most azon, hogy én a gyomrom tájékát nevezem meg közepemként, odaképzelem a kínzó facsarást, ami úgy csap le rám, mint egy hirtelen ütés, biztosan más is volt már így, nem véletlenül nevezik gyomrosnak a törést, megbicsaklást okozó külső hatást, ja, tényleg, ez a kifejezés a boxból jön – a kétség, hogy jól végeztem-e el a dolgom. Teljesítettem-e, nem felejtettem-e el valamit, találó volt-e a megoldás, amit kitaláltam, mindenkinek megfelelő-e az eredmény.

Na, most mondd meg, micsoda hülyeség, hogy ennyi idősen sem tudom elengedni a dolgokat, bevenni azt a bizonyos tablettát, rántani egyet a vállamon! Ejnye, Margit! Hiába minden tanács, magyarázás, hasi légzés, etcetera, ott a kényszeres, szűkölő kislány a szőnyeg széle felé topogva, hátha esetleg hívják.

Kedvenc szavaim az esetleg, talán, elsődleges igemód a feltételes, a kérdések pedig sorjáznak. Amikor ezen mélázok kicsi időre egyedül maradva a fáradó bosszúság kardigánjában a reggeli áporodottságot még nem levetve, elképzelem azt a bársonypuha, meleg, sőt forró dunyhafészket, ahol ez ismeretlen volt. A tévé kékje megcsillant a szomszéd szobából átszűrődve a politúron, halk zümmögés kísérte, az ismerős, enyhén dohányszagú illat ölelt, és arra gondoltam, a falra festett mesefigurát nézve, milyen jó. Azt hiszem, erra gondoltam. Vagy semmire. De jó volt.

Nyolc évesen gyomorfekélyt kaptam, egy hónapot voltam kórházban. Akkor már nem voltam biztos benne, hogy jól teszem, ha odaadom a nagylánynak az összes esti gyógyszert, amit körbejárva mindenkitől elvett, hogy aztán lehúzza a vécén nagy titokban, nehogy már a felnőttek mondják meg, mi a jó, meg különben is, ennyit nyelni, nincs az az ember! De zokszó nélkül odaadtam neki mindet. Ünnepre készülődtünk akkor rég is, amikor kiengedtek az étrendi előírásokkal, meg a szigorú tiltással, ne szaladgálj, ha jót akarsz! Titokban martam a gőzölgő sonkába a tálon, nyeltem le rágás nélkül, és szaladtam a szőlőlugas végéig és vissza, mikor nem figyeltek. A sor végén öklendeztem ki a betömködött ételt, és kapartam rá a földet. Erre is emlékszem.

Ahogy arra is, ahogy a napfény által átitatott ház verandáján egy pirosra festett keretű régesrégi tükör előtt álltam majdnem készen az indulásra. Igen, az az első marás, amit fel tudok idézni, azt hiszem. Szép voltam. Tetszettem magamnak. Azt, hogy hiába szép, és hogy semmire sem megyek ezzel, bármit csinálok, vannak szebbek, jobbak, nem én mondtam, nem én gondoltam. Pedig pont ott, a napsütötte, vakító tükörben úgy tűnt, bármi lehet. Királylány vagyok. Egészen addig az epés megjegyzésig az voltam. Régóta nem jutott ez eszembe, ez a konkrét kép, a csalódás ízének gyanúja ott van azért szinte minden falatban azóta is.

A napsütés, a rügyek, a virágok, az illatok, igen, ezek így együtt tehetnek arról, hogy felbukkant ez a jelenet! Tavasz! Meg kell valahogy állítanom ezt a marást, muszáj mélyebb levegőt vennem, és igazán, nem csikorogva mosolyogni, nem kérdezni senkitől, nem toporogni, csinálni úgy, ahogy gondolom, ki tudja, ha nem én, hogy nem vezet sehova a nyeldekelve tűrése a mások kényszerének.

Most most van. Én én vagyok. Tavasz van. Tudom.