Megpróbálom a magam javára fordítani a dolgokat, legalábbis úgy nézni, hogy érezzem, valami nem véletlenül történt velem, még ha rossz is a dolog, a következmények, késztetések, események láncolatának elindítása érdekében kezdett bele a sors, vagy ki tudja, mi.

Igen, megpróbálok más irányból ránézni az említett történésre, ahogy sokan tanácsolják. Azért ezzel párhuzamosan rögtön fel is merül előttem a kérdés, a fülembe súgja kétkedőn és cinikusan a kisördög, hogy vajon hányszor lehet nézőpontot váltani, végtelen irány van-e, amerre lehet nézni, amerről látni próbálhatunk. Vajon amikor annyira igazságtalanok velem, vagy amikor nekem nem sikerül, amikor nálam ezerszer kevesebbnek gondolt valakik tündökölnek, sikeresek, én pedig… Amikor annyira elmegy mellettem minden, akkor lehet-e újra, meg újra kikandikálni a rossz mögül, kezdve elölről? Vagy hagyjam az egészet a francba, süppedjek bele a langymeleg semmitakarásba, a mozdulatlan, megkövült arckifejezések mögé, játsszam el, hogy minden így jó, hogy is lehetne másképp.

Minden viszonyítás kérdése, ha úgy vesszük, nézhetem, a másik hogyan szenved, mennyire kijutott neki. Érdekel ez engem? Hiszen mindig van rosszabb, amire le lehet nézni, rajtam ez nem segít.

Ebből az alapvetésből kiindulva azonban jobb is mindig van, bár sokszor nem elég jó a jó, ami jut. Sosem lehet eleget tenni nekem, gondolhatja az a sorsnak nevezett bármi – vagy esetleg bárki? -, nem is érdemlem, ha nem tudok örülni.

Az öröm érzése, az örülés is egy képesség, napról napra építem fel magamban, minden reggel kemény munkám van benne, hogy jókedvem legyen, mire elindulok. Elhatározom, semmiképp sem engedem lerombolni a nehezen megszerzett hangulatot, ami persze olvad rólam egyre többször, egyre sebesebben. Mintha célja lenne ez pár fajtársamnak, hogy legyen már savanyú a szájíze a másiknak is, fojtogassa már egy kicsit a sírás ezt a vicceskét, legalább egy kis keserűséget érezzen már csipetnyi pillanatra, ha nem is omlik itt össze mindjárt itt a placcon, jó lesz később otthon is, ha sír. Persze ez nem másokról szól, ez már a jól bevált terelés megint, én tehetek róla, ha nem tudom kizárni, elhessegetni a negatív dolgokat. Ezért aztán összeszedem magam, és nem engedem meg nekik, nem, nem és nem. A nem egy negatív szó, falat húz elém, legalább olyat a szédüléssel együtt, mint kislány koromban a tagadás heves fejrázása, csak úgy repültek copfjaim.

Fordítom javamra, fordítanám, nézem a fonákját, most így egy pillanatra a fonák szót ízlelgetem, ez sem túl jó, de már egy fokkal jobb, igyekszem elringatni magam, elhitetni, haladok, változik valami.

Egyszer csak sikerül, ha keményen dolgozom, és keményen mondom sokszor, hogy dolgozom ezen a dolgon, és elfogadom ezt a ruhát, utat, testet, arcot, ami van, sőt büszke leszek, és talán boldog is.

És elsétálok a homokon a naplementébe.