Sokszor azon kapom magam, hogy egyre jobban tetszenek azok a ruhák, cipők, táskák, amit a közvetlen környezetemben látok nap mint nap a körülöttem lévő nőkön. Kolléganők, barátnők, ismerősök. Új kapcsolatok.

Nem azt mondom, hogy mindegyik, na persze, még csak az kéne, szörnyű egy-két megjelenés, vagy inkább merénylet, amit öltözködés címén tesznek az emberek, de egyszercsak elkezdem gusztálni néhány elemét, részletét egyik-másik szettnek. Észrevétlenül bekúszik a tudatomba, vagyis dehogy a tudatomba, pont az alattiba, és egyre kevésbé találom borzasztónak, sőt!

A saját kis ruha- és eszköztáram pedig ezzel párhuzamosan leértékelődik bennem, lóg, formátlan, trampli, miegymás. Hozzá kell tennem, hogy sem konfekcióméret, sem konfekcióízlés nem vagyok, a testalkatom sem egyszerű, az eltelt pár évtized, abból sem egy-kettő, megtanított már arra, mit szabad és mit nem az én termetemmel. Mégis valami furcsa kis vágyat érzek az ócska gyékénytalpú szandál, a fodros szoknya iránt, ahogy előttem libben az új közegemben, amivel ismerkedem, ahová épp beilleszkedni igyekszem. A lábam, már rég kiderült, nem bírja a kemény, merev talpat, a derékba szabott fodor sem egy deréktalan alanyra termett, ez a tudás azonban háttérbe vonul a bizsergető, feltüremkedő alkalmazkodási vágy elől.

Micsoda lehetőség, micsoda előny, micsoda védelem a mimikri, mostanra eszmélek az epedés, új tetszés forrására, és lehajtva fejem, befelé nézve, azt is halkan belesuttogom a semmibe, bizony a test, amin libben a nyári anyag, olyan fiatal és üde. Beleolvadni a közbe, a háttérbe, irigyelni azt, ami már nem is kellene, hiszen mit kezdenék vele, sóvárgás ez, de kedvetlen, hiszen hamis.

Tudom én azt, hogy üres, tudom, hogy semmi, mégis irigy vagyok.

Kicsit ki kell igazítanom magam, mert tényleg, őszintén hiszem, hogy ez nem irigység, hanem kicsi sajgás az után az idők után, amikor rugalmasabb voltam, frissebb voltam, privilégizáltabb voltam. Nyertem már akkor, abban a pillanatban is sokszor, mikor még el sem indult a verseny, nem is volt verseny egyáltalán. Én voltam a nyerő, én álltam elöl, és sokszor nem is vettem észre.

Most bezzeg visszagondolva, már kezdem érezni, mit láttak akkor a többiek, a körülöttem lévők, az idősebbek, a kevésbé szépek.

Egy szoknyát, egy sarut, egy sziluettet, egy egységet, ami kitakarta őket, ami mellett ők bármit tettek, halkabb volt, mint az enyém, másodlagos. Nem rájuk figyelt senki. Legalábbis a figyelem akkori osztója, az érvényesülés álságos motorjának mozgatója nem méltatta őket, nem respektálta.

Vizsgálom gondosan a szitut, akarom-e, vágyom-e vissza ezt, ez a ráismerés most beismerés-e, vagy valami más, keserédes ugyan, de jól-van-e így.

Felülről lefelé lankás látószögem nyugalmas biztonságából mondom, és érzem a saját ruhámban, hogy jól.

Így van jól, másra nincs szükségem.