Mindig is elfogott egy erős hangulat, izgalom, amióta az eszemet tudom, valami melankólia, rosszkedv, amikor közeledni éreztem az augusztust.

Persze tudtam, hogy jön, látom a naptárat, ismerem a dátumot, de ahogy a víz felől a pára kiúszik a partra, úgy lepi el fokozatosan a mellkasom az egyre nehezülő súly, mint a röntgenben az ólomköpeny, amint közeledik a nyár utolsó hónapja. 

Az ok is régen világos már, csak az érzést nem tudom enyhíteni. Közelednek a személyes ünnepeim, köztük a születésnapom. A nehezedés foka arányos azzal, mennyire vagyok rosszban magammal, a világgal. Iszonyú önsajnálatos belső nyekergést tudok véghez vinni, vércseszemmel lesve a hibákat a feltételezett készülődésben, amit a szeretteim körében észlelek. Így volt ez abban a családban, ahonnan jövök, hoztam, és azóta is űzöm ezt a gyötrő énhagyományt a saját családomban is.

Talán a mellőzöttség érzésével kezdődött, talán elfelejtettek, talán elvesztettem valamit régen, figyelmet, szeretetet, ezért ez az érzésemlék a múltból. A mait már én gondoztam, nevelgettem szépen, akkurátusan. És persze szorosan összefügg az idő múlásával, mert rá kell ébrednem, hogy ezt a szorító borút intenzíven növeszti az öregedés.

Most lássuk, hogyan is néznek ki ezek az időszakaim, mert hátha enyhül, ha bemutatom, és szembefordulok vele. Kudarcos egy kísérlet, de próbáljuk meg századszor!

A közeledése nem csak a naptári napok, dátumok múlásából észlelhető, egyéb jelek is kísérik. A rövidülő nappalok, a boltok polcain egyre hamarabb megjelenő iskolaszerek, tanári álláshirdetések és például a kardvirág megjelenése mind az augusztus kopogtatása. Ahogy egyre többször a dinnyét kopogtatjuk, úgy suhan át a mellkasomon egy-egy rövid pillanatra az ünnepi előkészület. Hát a suhan nem valami érzékletes szó a fojtásra, de hagyjuk ezt július végén annyiban. Majd a következő napokban használhatjuk a jön. beront, rám borul, szorongat, lenyom, ellep, letaglóz szavakat.

Ez a kényszeres rosszhangulat egyre erősödik, pedig semmi komolyabb okát nem tudom felfedezni, legalábbis a jelenkorban nem. Talán nem is vesztettem el semmit, csak az idő múlásával kell szembe néznem, és ez egy alkalom az évben az emlékezésre, ami nehezen megy, be kell vallanom. Öregedni úgy, hogy nincs mintám arra, hogy kell ezt viselni, mi a teendő, és ráadásul az egyre halványuló múlton rágódni, szellemképeket idézni, amik rendre érzelemmel színezettek, nem valódiak, sosem voltak. Legalábbis olyanok, mint ahogy rájuk gondolva felidézem őket egy-egy jelenetben, régi születésnapon, névnapon. Haragszom rájuk, hogy már nincsenek, haragszom azért, amilyenek voltak, haragszom, mert nem tudom megkérdezni, miért. Valahogy úgy érzem, haragszom magamra is. Valamiért, amire nem emlékszem. Talán rossz voltam egyszer ilyentájt.

Múlik az idő, ahogy múlik a nyár is, már augusztus van. Égő érzés ez, időnként elönt a meleggel, hőséggel együtt, ki tudja, a kinti vagy a benti nagyobb. Várom a napot, amiben rendszerint csalódom, szorongok előre, ki felejti el, ki csapja össze hevenyészve az utolsó pillanatban, kire tudom ráfogni, hogy ő tehet róla, hogy ez ilyen lett.

Nem tudom tényleg, mi történhetett, miért ez a lappangó düh, amivel fenekedek minden évben az augusztusra, az első tíz napjára.

Pontosan ezévben, a forróság évében először csillapult, gyűrtem alább, talán nem is olyan fontos, hogy én legyek a főszereplő, a középpont, talán nem is felejtettek el, biztosan nem.

Az idén nem. És talán nem is tettem semmit. Rosszat nem.