(A gondolatmenet utólag kapta az 1. számot, ugyanis Margitnak sokszor támadnak időutazókhoz hasonlatos élményei, benyomásai, és a többi beszámoló lejegyzését követően kénytelen volt beszámozni az összeset. A szerző közbevetése)

A listámat a kezemben szorongatva indulok a boltba, legalábbis az előbb még a kezemben volt, nem tudom, hogy hová raktam. Sóhajtva pakolom ki a cuccaim a cekkerből, szerencsére nem sok van. Kulcs, slusszkulcs, szemüveg, pénztárca, százas, vagy érme, telefon mindössze, teszem ki sorban, hol lehet a ficni cetli, már megint nincs zseb ezen a gatyán, tényleg, most jut eszembe, hogy a pénztárcám cipzáros zsebébe raktam, ki tudja, miért, de legalább megvan.

Ebből soha nem lesz kaja, a bogyógyűjtő asszonyoknak könnyebb dolga volt, esküszöm, már bosszankodni sincs kedvem, ennek megfelelően kedv és látszólag mindenféle indulat nélkül veszem a startot az első bolt felé, mert megjegyzem, úgysem sikerül egy helyen beszereznem mindent, de nem hergelem magam előre, ez már indulat, és anélkül megyek, erre emlékeznem kell.

Ragozás és belebonyolódás elkerülése végett nem részletezem azokat az átfutó elme-árnyakat, amik el-elkapnak, egyszerűen képzeld el, hogy már tolom is a kocsim, a bevásárló kocsikámat a klimatizált óriási egyenboltban. A viszontagságos válogatással, csábításokkal, kompromisszumokkal sem terhellek, vegyem-e, egyem-e, főzzem-e, legyünk ezen túl, már fizetek is.

Vagyis állok sorban a kasszánál, egy van nyitva, a sor hosszú, előttem az a férfi, aki átszúrva a polcokon a pillantását határozottan felém küldte az előbb. Már nyitják is a másik sort, kelletlen muszájból a mögöttem érkező, rendkívül harsány és proaktív vásárló hangos érdeklődésére válaszul, így átsorolok, de Harsányka párjával együtt elém furakszik.

Hiába na, marha lassú vagyok, gondolom, ez ki is ül arcomra, mert hangos, de vidámkodó megjegyzést kapok Harsánykától, hogy elnézést, aszongya, de ő kérdezett előbb, szemfülesnek áll a világ, és kacsint. Visszamosolygok kelletlenül, tekintetem még a mosollyal együtt végigszalad környezetemen, véletlenül megállapodik a férfi arcán, aki engem néz. Egyszerre nevetünk kicsit, a cinkosság vigasztal a kudarcért, hogy már megint nem voltam elég ügyes.

Jobb érzéssel távozom, pakolok, és ülök be az autóba, tolatva kanyarodnék, és újra magamon érzem az engem nem különösebben vonzó, ám vitathatatlanul helyes férfi, most már felismert érdeklődését a szomszéd autó mellől. Na, ez tényleg az, mik vannak!

Amikor a körforgóba érve tekerem a kormányt hazafelé, öntudatlanul végigsimítok a nyakam redőin, lóg az bizony, az arcom éle sem kontúros már, húzom el a szám a visszapillantóban, de komolyan meglepődve tapasztalom, hogy talán a szemem még a régi.

És mosolyog.