Tudtam, hogy fogok még kalandozni az időben, nem volt nehéz kitalálni, hogy elmélázom még párszor a múlton, azt is lehet mondani, most már lassan szájhúzogatás nélkül, hogy ez ebben a korban megbocsájtható, illetve egyre gyakrabban fordul elő, és ez nem fenyegetés egy legközelebbi hármas számú bejegyzéssel. Azt hiszem.

Érdekes válaszokat kaptam a közelmúltban a ki vagyok, mi vagyok, örökké zsombító kérdésemre, még ha nem is válasz ez igazán, csak egy szelet abból a látványból, ahogy mások láttak, látnak. Talán azért sorolom a régi képeket, mert az hihető, hiszen elmúlt, így már semmilyen érdek nem fűződhet hozzájuk, ha a milyenségüket taglalják. Sem gyalázni, sem dicsérni nem akar az, aki felidézi.

Szóval egy régesrégi csoportosulás újratalálkozása véletlenszerűen hozta fel bennem az időutazás igényét és egyben kényszerét, igen-igen, kinek tetszik az, ha olyan helyzetbe sodródik, ahol izzadva igyekszik felkaparni az odakozmált emlékeit. Állandóan azzal küszködöm ilyenkor, hogy valódiak-e azok a képek, amik előbukkannak, vagy átszínezem, keretezem, és ha csak még ezt tenném, azonban sajna, néha újra is rajzolom őket. Leginkább a saját személyemről képzelt képzet a változékony és csalóka, sokszor bebizonyosodott már, egészen másmilyennek láttak engem, mint én önmagamat egy-egy helyzetben. Azt találta mondani egy régi társam egy lazább csoportból, ebből a bizonyosból, amit emlegettem, hogy vagabundnak látott annak idején. Olyannak, aki látta, hogy szar ez az egész, ezért lazán leszarta.

Csak úgy lazán.

Hát, laza az voltam. Mikor volt egy percem, laza voltam. De jobbára igyekeztem. Igaz, hogy flegmán, mint akinek mindegy a végkimenetel, pedig dehogyis volt mindegy. Mennyire szerettem volna, ha figyelnek rám, ha méltányolnak egy kicsit. Úgy képzelem, úgy gondolok magamra vissza most, hogy talán, mert magas is voltam, végtagjaim pedig hosszúak, hogy lóbálhattam a kezem-lábam. Lazán.

Meg hogy kívül álltam egy kicsit, az is elhangzott. Persze nem mindegy, hogy a szélén, a fazék karimájára kenve, ahogy éreztem magam, vagy mellette, könyökölve, elegánsan, szájbiggyesztve, ahogy mondják.

Persze jó nő is voltam, de ki ne lett volna akkor, mikor zsengén, nyurgán és frissen, a levegőt is átharapva, ruganyosan lépdelve az emelkedőkön, egészen egyszerűen léteztünk. Sosem sikerült élnem ezzel, amit jó nőségnek neveznek, pedig tudtam, hogy lehetne, inkább azonban olyanoknál esdekeltem, akik nem értették, mit akarok. Pedig visszagondolva, valami elismerésfélét, fejsimogatást várhattam, valami szeretést. Szóval flashdances jenniferként, mint ahogy egy másik ismerősöm őrzött meg emlékezetében, nehéz dolgom volt, ha a diszkógömböt reflektornak láttam. Nehéz ma már elképzelni, de akkor még nagyobbak voltak a távolságok a vágyaink és a valóság között.  Azt mai fejjel már értem, vagy érteni vélem, miért létezett ez a kettősség, miért volt ennyire más a belül és a kívül. Értem, ha kezdeni nem is tudok már semmit ezekkel a magyarázatokkal, kicsit azért megvigasztalnak, de mindegy is, szerintem akkor sem lenne másként, ha újrakezdeném.

Mindenesetre hálás vagyok ezért a találkozásért, hogy ezt a véleményt is meghallgathattam a régi énem látszatáról, még ha elmúlt is az alkalom, hogy valamit is érezzek abból, nem nekem van igazam, ha azt gondolom, kevés vagyok ehhez az egészhez.