Olvastam már több oldalon is mostanában, hogy nehéz fényszögek terhelik a kapcsolatokat a napokban.

Uramfia, mi lesz ebből, amikor így is betoncsizmával a lábunkon evickélünk az együttélés kivitelezése közben, hogy ne legyen unalmas, és csikorogva kommunikálunk, hogy ne legyen üres! Persze néha így is az, ha nem figyelünk, vagyis felfigyelhetünk rá minduntalan, hogy eléggé a szatyor alján kotorászhatunk a tartalmakért a frázisaink között, hogy aszongya, mikor kelsz, mikor indulsz, mit vegyek, kell-e valami, mert hát ezeket csak úgy mondjuk.

A nehéz fényszögek elérkeztével az égen rögvest ki is derül, hogy ezeket csak úgy mondjuk, mert a nehéz reggelen egy csúnya káromkodás kíséretében az is kibújik élet- és leendő vagyis leváló útitársamból, hogy a jövő hónapra foglalt út bizony ütközik a munkahelyi kötelező elfoglaltságával, imígyen nem megyünk, legalábbis akkor sehova.

Egyébként is rendkívül erős nyomás hatására egyezett bele abba, hogy utazzunk, legyen újra pár hétre, hónapra mit várnom, mi után vágyakoznom, tehát egy legendabeli malomkő súlyával dübbent a mellkasomra a tény, hogy visszamondhatom. A malomkővel nem vicceltem, a súly szinte az alhasamba préselte a gyomrom-tüdőm, a levegő sem fért komfortosan belém, a karjaim a térdemig nyúltak elkeseredésemben. Csúnyának és gonosznak láttam egyszerre őt pillanatokra, az oda nem figyelését, hányavetiségét eltervezett merényletnek ellenem. Ennek megfelelően reszketeg apokalipszisemet dédelgetve könnyes szemmel folytattam a reggeli rutint, védekezésül kizárva a bűnös jelenlétét az aurámból.

A nap tehát elindult, de fényét nem adta, a melege fojtogatott, és nem sok jóval biztatott a jövő vörös szemem előtt, a szokásosnál is rondább tükrömre pillantva. Az utat visszamondtam, a kedvem leszabályoztam, centiről centire emeltem a civilizált világ szintjére, bár komolyan fontolgattam bizonyos, egyébként teljesen hiábavaló és önsorsrontó, ám mesterien megkomponált visszavágásokat, ezeket egytől egyig enerváltan elhessegettem. Minek?

Minek? Minek? Minek?

Sok perc, sok fogcsikorgatás, tán pár óra múltán eltartva magamtól, lelkem kérgétől a megbántottságot próbáltam az unalmas, álszent rutinba visszatalálni. Sodródtam a napisemmi tetején, véletlenül vettem fel a telefont, automatizmusból nem dörrentem bele, sőt, azt hiszem, különösebben kimért sem voltam volt útitársammal, aki valami bagatell ürüggyel csörgetett meg. Persze megpróbált szépíteni egy másik helyre másik időben való indulás javaslatával, ezt azonban már tőben elharaptam. A kilátástalanság érzésével már csak félig takarózva tettem le a hívást.

Hmm. A tragikus hősnő szerep nem biztos, hogy nekem jól áll, suhant át a fejemben ez a gondolat, miközben az is felötlött, hogy minden szomorú, sajnálatos dolog biggyed, lóg, lefelé fityeg, azaz a tragédia ráncos is lehet, én pedig nem akarok. Sóhajtva mondtam le a drámáról, és azon kaptam magam, hogy már nem szürkésen opálos az utcakép hazafelé.

Azon kaptam magam, hogy elfelejtettem a drámai végkifejletet, tetőpont nélkül körvonalazódik a megoldás, azt hiszem, a következő hónap is megfelelő lehet egy lásztminitre.

Már ez az elán sem a régi.