Komolyan mondom elgondolkodtató, hogy mennyire sok álságos, mittudoménmilyen, de nem, nem, nem jó és igazi alak van körülöttem.

Az a lényeg, hogy lépten-nyomon találkozom velük, akárhová megyek, az utóbbi időben kicsit többet mozgok városunkban, lévén, hogy itthon dolgozom, valamint feltett szándékom, hogy takarékosabban fogunk élni, ehhez pedig állandóan boltba járok, ugyanis mindennap főzök, és ráadásul szisztematikusan elfelejtek megvenni alapvető hozzávalókat, de ezt hagyjuk. Szóval boltról boltra, térről térre, rendezvényről rendezvényre, programról programra haladva folyton szembejönnek a szó igazi és átvitt értelmében.

Ők.

Az én kukucskáló nyílásom felől ferdített és színezett valóságú emberek, azaz a felszínesek, akik szent meggyőződésem szerint valamilyennek akarnak látszani.

Terelgetik kicsi gyermekeiket, vagy netán kanalazzák fel a szupermarket padlójáról, bocsi, de néha ez is van, kézenfogva andalognak párjukkal, vagy csak csippantva zárják be gyönyörű autóikat, amelyekkel természetesen szigorúan a legtávolabbi sorban parkoltak, hiszen a többség nem tud rendesen beállni, esetleg megkarcolhatják a fényezést, igen-igen, mások teszik ezt, mások a bénák, nem ők. Szembejönnek, nekem pedig összeszorul, csak egy kicsit, egészen rövid pillanatra a gyomrom, émelygésszerű vibrálás fut át a beleimen, ráismerek az érzésre, szájbiggyesztő elutasítás ez a javából. Apró csipet lenézés is vegyül bele, amit szégyenkezve ismerek be, ezért magamra rántom az irigység érzésének bevallását is. Rendszerint ilyesfajta élményeim, viszonyulásaim vannak naponta akár többször is, attól függ, épp mennyi mindent felejtettem el megvenni, hány kört kell futkorásznom újra bejárva kisvárosunkat.

Ám, mitadisten, megismerkedtem közelebbről, sőt közös tevékenységünk is adódott egy aranyosan fiatal, ám ettől függetlenül általam alapból a szembejövők táborába osztott társsal. Nem mondom, hogy munkatárs, mert még talán az sem, de humán területen azért a közös projektek nagyon sok közös ötletelést, és beszélgetést jelentenek. Ő lelkes, energikus, hisz a jóban, rengeteg az ismerőse, ráadásul rokonszenvem ellenére meglehetősen otthonosan mozog a szembejövő, színezett valóságú emberek között.

Elkezdett hát, ha nem is törvényszerűen, de nem is meglepően inogni a betonba ágyazott meggyőződésem, hogy távolságtartási végzést kérhetnék valami felsőbb hatalomtól, óvjon meg ezektől a gejliktől.

És már majdnem, majdnem becsatlakoztam valami közös, ráadásul szabadidős programba, mikor egy régi, megbízhatóan cinikus és csalódott, stigmatizálásra hajlamos barátnémhez fordulván egyéb ügy miatt, felmerült ez a téma is élménybeszámoló formájában beszélgetésünkben. Természetesen azonnal kijózanított, hogy merre hány méter, és ki kivel, és mekkora ostoba, mit képzel, és mennyire látszat, amit csinál, stb, stb.

Tiszta szerencse, hogy sikerült megbeszélnem mindezt vele, megnyugtatóan ismerős volt az érzés, amibe újra belemerülve visszakaptam a helyes szemléletet. Igen. Szerencsére.