Anyám postás volt. Pontosabban postán dolgozott életének egy, mondhatjuk, boldog szakaszában. Bélyeget gyűjtött. Postai dolgozóként könnyű dolga volt, egész sorozatokat rakott össze, vett meg, amikről hitte, hogy értékes.

Együtt néztük kicsi gyermekkoromban, nem tudom megbecsülni az időt, mikor történt, valószínű többször is előfordult. Gyönyörködtünk a gyűjteményben, mesélt az ábrákról, rajzokról, portékról az ünnepi kiadásokról, Gagarinról, Tyereskováról, akik a bélyegen mosolyogtak a szkafanderükben. Ezekből a nevekből gyaníthatjuk, mára ezek a trófeák mit sem érnek. Be kell valljam, azt sem tudom, hol lehetnek, annyira nem tartom számon a tárgyat, az emléket annál inkább.

Emlékek, bélyegek, emlék a bélyegekről, anyám falujába költöztünk a távoli nagyvárosból, és a postai bélyegek az albumban ragadtak, hamarosan értéküket vesztették gazdájuk szemében is. Jöttek helyettük újak, új bélyegek, de az, hogy ezek a nézések, elharapott mondatok rám is ragadhatnak, csak később derült ki. Kié vagy? Ezt a kérdést a főutcán akár párszáz méteren belül többször is megkaptam, ahogy mindenki. Megmondtam, és rögtön csapódott a vélemény a hátamba, hiszen azonnal beazonosítottak a családomról. Idegen voltam, bár az anyámat ismerték, apám messziről jött, furcsák ezek, gondolták, a kisebbik gyereknek meg ki tudja, mi baja. Pedig csak járni nem tudott rendesen, bicegett. Nem sokat éreztem ebből, akkor még nem. A különbözőség azonban nőttön-nőtt, pláne, hogy anyám is egyre furcsábban kezdett viselkedni, későn jöttem rá, hogy alkoholista lett szegény. Dehogyis én jöttem rá, az orvos mondta, mikor már sokadszorra játszotta meg a szívrohamot részegen, és végre bevitte a mentő, sikerült a nagyjelenet, nem hiába jutott a második rostáig a színművészetin annak idején. Nem akarok gonosz lenni, biztosan rettegett, hiszen senki nem hitt már neki, annyiszor kiáltott farkast, nemsokára bele is halt ezekbe a játékokba. Micsoda család! Ki is ítélné el a megbélyegzőt, miért gondolt volna mást rólam, hiszen az övéké voltam. Így volt könnyű értelmezni minket, engem.

Könnyen és gördülékenyen ítélkezem én is, elég egy kis részlet, régi emlék valamiről, ahogy eszembe jut, kinek a párja, lánya, fia a velem szembejövő, máris sejtem, nem, inkább tudom, milyen ő is, hiszen már az anyja, apja is. Sokszor nem ismerem a családot, elég egy felületes történés, a viselkedésének egyetlen aprócska mozzanata, máris kivégzem az illetőt gondolatban, anélkül, hogy egy morzsányi figyelmet szánnék indítékai, késztetése hátterére. De azért igyekszem. Erőlködöm, hiszen felismerem a negatív mintát, amit húzok magam után, és ösztönszerűen összerándul a gyomrom, ha mástól hallom a lesajnáló, szörnyülködő, sápítozó, néha szájbiggyesztve kimondott ítéletet, kompakt véleményt.

Különösen erős ez ebben a kisvárosban, elég kicsi hozzá, pont olyan, mint a szomszédos falu, ahol felnőttem. Az ítéletek bélyeget ragasztanak a homlokodra, felcímkéznek, messziről megismerni a címke színét, mindenki tudja, mindenki igazodik, szín a színhez húz, hasonló a hasonlóhoz. Mosolyoghatsz magadban, mennyire sajnáltad az indiai páriát, amikor a képes magazinban olvastál róla, értetlenkedve forgattad a fejedben az ismeretlen világról szóló történetet. Nem is olyan idegen, ugye? Szinte hozzászokik az ember, és ha nem vigyáz, műveli maga is, olyan lesz, mint a többiek, beáll a sorba, a kórusba, aki csípőből ítél.

És csak halkan, csendben kuporog a kislány belül, a fejét lehajtva nyalábolja a térdeit a sarokban, szinte nem is hallja a kérdést.

No, de kié vagy?