Elkövetkezett az év legrettegettebb szaka, itt van, egyébként a klímaválságnak köszönhetően langymeleggel, csodálatos őszi színekbe öltözve, de mellkas-összeszorító bénítással, a lelkiismeretem legmélyebb bugyrából előtörő érzésekkel, tépésekkel a mindszent.

Mondhatnám, hogy november 1., azt is, hogy halottak napja, bár az november 2., talán. Nem érdekes, ki hogyan nevezi, nálunk annak idején mindszent volt, most is így hívom ezt a gyötrelmet.  Tényleg nem tudom, hogy már akkor is kínos volt-e ez az egész, amikor anyuék éltek még, és együtt mentünk ki először letakarítani az egész évben magára hagyott sírt. A sosem látott nagymamáét, nagypapáét, mindkettőt vitte a múlt század, csak a bársonybarna mesék segítettek elképzelni, voltak igaziból. Van egy halvány gyanúm, hogy csak később, amikor egyedül voltam, akkor észleltem a hátamba fúródó, szúrós tekinteteket, a falu rosszallását a temetőben, hogy lám, megmondtuk, tudtuk, hogy lusta, trehány, valahogy züllött is, azaz rosszféle, hiszen még a szülei sírját sem ápolja. Más bezzeg mindennap kijár, sőt, otthon egy perc nyugovása sincsen, minden percben vágyakozik az eltávozott után, úgy gyászolja. Majd kiszakad a szíve, ezt mindenki láthatja. Mivel évente csak egyszer, esetleg kétszer mentem ki, volt mit rendbe tenni, sokszor amúgy is a sírógörcs kerülgetett tehetetlenségemben, ahogy az elfeketedett, gazzal benőtt köveket próbáltam fehérré sikálni. Sosem ment.

Később, azokban az években, amikor már mindketten ott feküdtek, anyu és apu együtt, nagyon morbid módon egymáson, mert a falubeli sírásó görcsösen ragaszkodott a saját, tévesnek bizonyult elméletéhez, miszerint anyu a sír bal felében fekszik, így tulajdonképp újra kiásta őt tizenkét év múltán, és nem volt más választás, mint a másik koporsót ráereszteni, szóval akkortájt már csak úgy tudtam kimenni, hogy valamelyik családtagomat, az engedelmesebbiket a kettő közül, a hónom alá vágtam lelki fedezékül.

Mert mardosott valahogy fájón a bűntudattal elegy düh, hogy itt hagytak, és én hagytam. Cserbenhagytam, nem mentettem meg őket a romlástól, nem törődtem velük eléggé. Tudom, hogy nem lehetett. De ha többször mentem volna. Ha többször mondtam volna. Ha nem fordítom el a fejem, amikor látom. Ha nem a menekülést választom. Talán. Hiába mondta bárki, hiába olvastam, hiába tudtam, hogy hiába lett volna. Úgy szorított mégis, ahogy közelítettem a sírkert kovácsoltvas kapujához a szédítő fulladás, hogy egy megoldás volt csak, menekülőre fogni újra.

Aztán történt még az is, hogy barátnőm a régi női hármas röhincsélésének szünetében pár pohár pezsgő után éjféltájban a teraszunkon hirtelen nagy levegőt véve lökte ki a mondatot magából, ami után már semmi sem volt ugyanaz. Vattaszerű ködös aggyal emésztettük a bajt, és néhány hónap múltán adtuk össze a virágra valót, álltunk a kerítésnél már csak ketten, mert nem volt szabad búcsúzni sem tömegnek a járványban. Beljebb mehettünk volna, többször látogathattuk volna, most is kimehetnénk oda.

Talán azért nem kapok levegőt a sírjuknál, mert cserbenhagytam őket. Nem voltam elég nekik, hogy maradjanak, nem érdemeltem meg, nem érdemeltem ki, hogy velem legyenek.

A cserbenhagyás miatt érzett bűntudat nem tudja lefejteni magáról a dühöt sem, és félek, majd egyszer én is ilyen gyógyíthatatlan, pusztító hiányt hagyok akaratlanul.

Nem akarom ezt tenni senkivel.