Valóban Margit csimpaszkodik? Vagy belé csimpaszkodnak?

Ebben a körben forognak a gondolataim, és hol erre, hol arra dől a mérleg, ha van mérleg egyáltalán, lehet, hogy ez egy képzavar, hiszen ez nem döntés kérdése, hanem tény. Vagy érzés? Na, ezt is el kellene döntenem már végre. Kellene?

Úgy tűnik, ez egy elterjedt szokás, hogy csimpaszkodunk, szívjuk egymás energiáit, használjuk a másik erejét, persze fel vagyunk háborodva, ha a másik visszanézve ránk szól, hogy ne olyan erősen markoljuk a bokáját, mert fáj, mi letagadjuk a szorítás erejét, hiába van ott a véraláfutás.

Na, pont itt az ideje, hogy konkretizáljam a dolgot, és elmagyarázzam, mit értek ezalatt a szokás alatt, miért jutott ez eszembe. Ott lapul bennem minden igyekezetem ellenére az a sértődött, szótlan, vagy inkább abban a pillanatban szólni képtelen gyermek, aki szeretné, ha simogatnák a buksiját, aki azonnal feláll a sarokban, persze a fal felé fordul, ha a felnőtt valómat elutasítás éri. Nem kérdez, hiszen néma, nem néz, hiszen a falat pásztázza a tekintete. Tehát bárki, aki belőlem szeretné nyerni a muníciót, és egyszer már beférkőzött a bőröm alá, vagy netán én szuszakoltam be, vádol, vagy elutasít, a kis buksi sajogni kezd. Ezzel kezdj valamit, Margit, végre ebben az élemedett korodban! Szedd már össze magad, lassan itt a derűre ború, cammog a lejtmenet, hiszen rögtön hatvan, erre még mindig nem tudod kezelni a másik fél fals próbálkozásait? Ne hagyd, hogy rajtad porolja le bárki a sérelmeit, téged hibáztasson, ne legyél sebhintőpor senki testén, balzsam sem vagy, pláne nem dívány, amin henteregni lehet. Az a kisgyermek meg belül had duzzogjon, majd megbékél.

Szeretném én is, ha meghallgatnának, és amikor sötét a háttér, nagyon szeretném látni a kontúrokat. Olyan egyedül vagyok néha, érzem a mélységet, de inkább a lehúzó űrt, süllyed a lábam alatt a talaj, és nincs, aki megveregetné a vállam, hogy van tovább, jól csinálod, erre van az előre, jófej vagy, meg okos, ezt jól kitaláltad, csúcsszuper vagy, Margitkám, drága! Ezt kéne mondania valakinek, pont ezt! Ehelyett úgy érzem, az én kezem után kapkodnak mások, hogy simogassak már, mert ha nem, akkor nem is vagyok egyáltalán szuper, sőt nem is voltam sosem, ki mondta nekem ezt a hülyeséget. Minél többen vannak azok, akik belém próbálnak kapaszkodni, annál jobban hiányzik nekem is egy boka, amit markolhatnék, néha azért akad, de elnézést kérek, ha fájna. Legalább had beszéljek róla, hosszan és terjengősen, had tegyem ki a taccsot ide eléd, később felmosom, ne aggódj, hát ha nem én, majd te, hiszen szeretlek. Vagy valami ilyesmi.

Elegem van ebből, különösen az év kötelezően boldog részében a rettenetesen bántó fények és dallamok által átitatva, aranypapírba csomagolt gyűlölettel golyószórózva kapkodom a fejem. Margit, legyél észen, és állj a sarkadra! Kapcsold ki a belső tévéd, nem igazi a műsor! Engedd el azt a bokát, és lágyan, nem rúgva, de erőteljesen rázd le a felesleges csimpaszkodókat! Guggolj le hozzájuk, és nézz a szemükbe! Halkan, ám erőteljesen, hangsúlyt adva a mondanivalónak, szólj rájuk, hogy elég! Fedezze fel mindenki a talpát, tegye le a talajra, és haladjon tovább úgy, hogy ne legyen nehezék! Gyorsan, ritmusosan, könnyedén lépdelve.

Köszönöm, Mindenkinek könnyebb így, ugye?