Jelenthetné ez a cím azt is, hogy ellazultam, ellustultam, trehány lettem, lepusztult a külsőm, megjelenésem, nem adok magamra, satöbbi.

És hát van valami köze ehhez is, de az ellenkezőjéhez is a mondanivalómnak, ami feltorlódott, és most utat tör magának legalább itt.

Köze van azonban az „engedd el” mondathoz, amit mostanság sokszor hallok, és rühellem, utálom szívből. Összerázkódom, ha valaki ezzel jön, mi több, émelygek.

Nézzük, mit engedtem el, mit kellett elengednem hol fájva, hol sírva, mesterségesen, csikorogva eljátszva a lazát, legyintve úgy, hogy közben izzad a tenyerem.

Elengedtem azt a tézisem, hogy csak az a nem bunkó, aki előre enged, aki visszaköszön. Ezt már régestelen rég.

Elengedtem a szabályt, hogy nem megyek melegítőben a városba, boltba sem, mert az igénytelen.

Azt az elvárásom is felszámoltam, hogy minden utcára kilépéskor legalább az alaprituálé meglegyen, azaz alapozás – na, ja, az arc alapozását értem ezalatt -vonások minimális átrajzolása, vasalt cucc és sérórendezés. Már megy ez enélkül is. Ne ijedj meg, azért civilizáltan nézek ki!

Nem dühöngök, ha a jobbkéz-szabály betartása után úgy néznek rám, mint egy hülyére, hiszen micsoda balfék – ugye, tudod, hogy mennyivel jobban esne balfaszt írni – az, aki előreengedi a másikat.

Elengedtem azt a kényszert, hogy mindenképp kijavítsam, szóvá tegyem, ha valaki orbitális baromságot mond, téved. Végtére is ki vagyok én, hogy jobban tudjam? Mi a hasznom, előnyöm abból, ha megmondom a helyes adatot, szakmai elvet, szabályt, információt? Ugyan mi?

Sőt, már arra sem törekszem, hogy előre látva bizonyos következményeket, tényeket, figyelmeztessek másokat, könnyítsem a dolgukat. Legalábbis gondolatban ráütök a kezemre, számra, ha eszembe jutna ilyesmi. Miért is tenném? Van benne köszönet? Na, ugye!

Miközben mindezeket már többé-kevésbé sikeresen elengedtem, keresve kutatom, még mi maradt belőlem. Van-e még valami, ami Margitra, a régi, jónak gondolt csapatjátékosra, az egykori együttérző kollégára, barátra emlékeztet? Maradt-e azokból az értéknek gondolt valamikből, amikhez olyan görcsösen évtizedekig ragaszkodtam, ápolgattam őket, növesztgettem magamban, fejlesztgettem őket? Empátia, odafigyelés, szenzibilitás, együttgondolkodás, előzékenység, elmélyülés képessége, ilyesmik.

Csupa-csupa hasznavehetetlen semmi kis dolog manapság, amit szép sorban a jótanácsra hallgatva elkezdhetek elengedni. És elfolyok a víz tetején, mint az olaj, vagy rosszabb esetben a fekália – tényleg nem írom le, azt, hogy szar -, és könnyebb lesz nekem, tudom.

Vagy mégsem engedek el semmit ezekből, juszt sem, egyet sem, agresszív leszek, és rámenős, empátia tekintetében különösen, és meglátjuk, mi lesz.

Mert Margit vagyok, na! Nem engedhetek ebből, érted?