Nem túlzás azt állítanom, hogy a mi családunkban szinte mindenki lány, nő, asszony, tehát nőnemű.

Abban a családban, ahonnan jövök. Az a néhány fiú, férfi, aki mutatóban és a folytatás minimális garanciájaként mutatkozik, pedig eléggé szerencsétlen, mondhatom szerencsétlenkedve, szerencsétlenül végzi. Vagy ló rúgja meg, és annak folyományaképp távozik, vagy autó üti el, persze olyan is van, aki halálra issza magát.

Apám észrevétlenül halványulva szűkült a működés monoton szintjére a hétköznapokba simulva, mígnem egyszer több apró bevérzésnek köszönhetően tűnt el közülünk az, akit ismertünk, bár egy félig ismeretlen, ingerült pasas még tíz évig élt a bőrében.

A fiam az élet ajándéka ilyeténképpen. Az egészséges, erős valója, mély, bársonybarna tekintete, érzelemmel, érzékenységgel bélelt figyelme, értelme. Értelme szinte mindennek.

Bár az is lehet, hogy nincs ilyen mintázat, egyszerűen csak magyarázatot keresek arra, és meglehetősen körülményesen lyukadok ki oda, hogy kimondjam, olyan érzés a fiam létére, alakjára, őrá gondolni bármelyik pillanatban, mint valami nagyon értékes, rég vágyott ajándékra, amiről nem is tudtam, hogy ilyen jó lesz birtokolni. Megkaptam, az enyém, csorog végig az ujjam hegyéig a melengető bizsergés. Számomra is meglepő, sőt feneketlen mélységű, és igen erős ez az érzés. Olyan okos. Olyan szép. Olyan ügyes. Olyan… jó! Örülök, szeretem ezt a fiút, néha borzadva hallgatom, ha más gyerekét valami rossz, netán tragikus dolog éri, vagy esetleg elfordulnak egymástól, összevesznek, elköltözik.

De aztán rájövök, hogy egyáltalán nem érdekelnek más gyerekei, már nem is figyelek, ő itt a lényeg. A fiam. Az ismerős bőre, pillantása, pont mint kisbabaként, szorítanám, ölelném. Már felnőtt, sudár, melegszemű férfi lett belőle, ritkán érintem, itthon sincs, el-elvétve álmodom csecsemővalójával, tenyere savanyú tejszagával.

Az érzést sokszor tévesen dédelgettem, babusgatom néha még most is, óvom álságosan sérthetetlenségét. Csak semmi vita, kerülök bármi konfliktust ösztönösen erőlködve az idillin, ami persze nincs, attól az érzés még valódi. Igaz az is, hogy nem kell mindent meg- és kimondani, jó volna végre felfognom, nehéz ezzel a természetemmel elbánni, uralni.

Néha még elkap a végtelen vágy a gömbölyödésre, ami már nincs, és furcsa is lenne, tudom, attól még sóvár az ember, pedig egyre messzebb van az érzés emléke is.

Távolodik egyre, lassan-lassan, mégis itt van, vonásai simulnak.

Jól van, jól van, jól leszek ezzel.