Valamikor régen egy nagyon távoli ismerősöm mondott egy mondatot, ami sokszor eszembe jut, és szinte minden esetben sokáig forgatom magamban mást és mást érezve, gondolva.

Ehhez a szituációt is be kell mutatni, akkortájt derült ki egy betonbiztosnak tűnő, nem is olyan régi, szerelemből indult házasságban a megcsalás ténye. Pontosabban ez a mondat abban a fázisban hangzott el, amikor felfeslőben voltak a megtörtént tények azzal a keserves hozzátennivalóval együtt, hogy még tart a viszony.

Senki nem gondolta volna sem a félrelépő férjről, hogy csal, sem a megcsalt feleségről, hogy csalható, azt meg végképp nem, hogy azzal, akivel. Szóval tiszta káosz, de tipikus így utólag. Kevesen tudták még akkor, abban a pillanatban, alig páran, de a helyzet már feszült volt, kipattanással fenyegetett. Az ominózus kijelentés elhangzásának idejében a feleség sem biztos, hogy tudta, utólag értesült a barát reagálásáról is, ami a mondathoz köthető.

Ugyanis a férj valamiféle falazásra kérhette az illetőt, amikor is az engemhagyjkiebbőlazegészbőlszépenmegkérlekrá reakciót kapta csípőből, számára egészen váratlanul. Biztosan másra számított, ha már kimondta a kérést, gondolom.

Ahogy azt is gondoltam később, amikor értesültem erről a pletykaként mesélt történetről, hogy micsoda egy barát ez! Barát ez egyáltalán? Miért nem világosította fel a feleséget? Miért nem foglalt állást a pár pár mivolta mellett, ha mindkettőjük barátjának vallotta magát? Legalább jelezte volna, mondhatta volna. Milyen alávalóság, hogy barát létére hagyta a mit sem sejtő feleséget a megalázó tudatlanságában! Kikerült bármiféle cselekvést, elhatárolódott, mintha ott sem lett volna.

Sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy kezdjem érteni ezt a hozzáállást. Még többnek, hogy elkezdjek a felmentésen gondolkodni. És hogy miről jutott ez eszembe? Miért jön fel újra meg újra ez a mondat, ez a töredéktörténet bennem?

Annyi mindent tudunk. Megtudunk, meghallunk. Sőt sok minden van, amit minimális fáradsággal összeraknánk, kilogikáznánk, kikövetkeztethetnénk, ha akarnánk. Ott van előttünk, majd kiveri a szemünket. De mi behunyjuk, és úgy teszünk, mintha fogalmunk sem lenne az ominózus esetről. Mosolyogva haladunk tovább, és semmiségekről fecsegünk, ha az érintettel találkozunk.

Egyáltalán ne gondolja senki, hogy a megcsalásról beszélek! Nem-nem! Nem mentem fel azokat sem, akik picike ügyeskedésekről, ahogy mostanában szoktuk említeni, okosságokról, vagy pálfordulásokról, semmittevésekről, hasznavehetetlenségekről, álszentségekről szereznek tudomást. Mind ide tartoznak bizony ebbe a kalapba, zsákba. Régen fel voltam bőszülve, és akár zsákba is varrtam volna a csalókat, annyira haragudtam! Micsoda lendület, kérem! Micsoda elán az igazság kergetésében!

Persze telt-múlt az idő, mint azt mondtam, és kopott az én lendületem is. Mielőtt valaki megalkuvással vádolna, nem csak a fáradtság, beletörődés törte meg a harcos kiállásomat. Hát akkor micsoda? Bizony be kell valljam, hogy megrendült a bizonyosságom az egyenes igazságban. Abban kétséget kizáróan, hogy én vagyok-e a lánglelkű lovagja. Hogy nekem kell-e vinnem a fáklyát.