Ilyen szó, hogy buffancs nem létezik, de sokáig kerestem azt a kifejezést, ami legalább részben visszaadja, kikről beszélek, milyen típusú emberekről, és mivel egyiket sem éreztem elég találónak, elmorfondíroztam magamban a megnevezésen.

Így jutott eszembe ez, a böffenés, bunkó, bumszli, tappancs, neadjisten mancs szavakra emlékeztető hangulatfestő képződmény. Amúgy is rajongok mind a hangzásukkal érzelmet felidéző nyelvi leleményekért, mind az egyéni szóalkotásokért, ami már-már a szóviccek erdejébe vezet. De ez egy másik rengeteg, ne térjünk le az ösvényről.

Ennyi elég is prológként, és most nézzük, kikről lesz szó.

Képzeljetek magatok elé egy enyhén túlsúlyos – elnézést a képért, de az én buffancsaim kicsit elhíztak, és néha nem tudok elvonatkoztatni -, összevont szemöldökű, ajakbiggyesztéses, és/vagy ajkait szorosan összepréselő, hát, már megint egy diszkriminatív állítás sajnos, általában nőnemű egyént. Azt hiszem, hímnemű buffancsot csak egyet-kettőt ismerek, konkrét buffancs-élményem nem is volt velük. Bár az is elképzelhető, hogy a férfi buffancsok megjátsszák magukat.

Szóval ezek az egyének látszólag teljesen rendben vannak, az interakció, a kapcsolódás elején semmi nem tűnik fel abból, ami később, sokszor teljesen hirtelen, mondhatni indokolatlanul az áldozatot, – jelen esetben engem – sújtani fogja,  büntetni, vagy mittudomén…Zavarban vagyok, mert olyannyira indokolatlan, hogy észre sem veszem legtöbbször, mit tettem, mivel érdemeltem ki az egyén szempillantás alatti fej- és állfelszegését, megvető pillantását, vagyis nem, nem, még pillantását sem, hiszen a legjobb rész az, amikor átnéz rajtam, mintha ott sem lennék.

Hogy teljesen világos legyen, kikről beszélek, és feltétlenül megismerd őket, két buffancsot bemutatok neked, vagyis kalandjaimat velük.

Az elsőként iderajzolt buffancs (imádom ezt a szót!) most abból az apropóból első, hogy a napokban belebotlottam, és még mindig az, egy cseppet sem változott, holott, ha jól számolom, 6-7 éve őrizgeti eme, közelebbről meg nem határozható sérelmét, hiszen ennyi ideje, hogy utoljára láttam egyáltalán, pedig egy icike-picike városban élünk. Egy helyen dolgoztunk, én választottam ki a jelöltek közül, irányítottam a munkáját, de felettese a hagyományos értelemben nem voltam, a jutalmazás, elmarasztalás lehetőségét nem birtokoltam. Ezért is érthetetlen, hogy amikor az adott helyről való felmondásom után pár hónappal egy munkaügyi vitában alulmaradt, és ő is búcsúzni kényszerült, miért kezdett el levegőnek nézni, miért hozott bármilyen összefüggésbe bármilyen sérelmével. Ha találkoztunk, tüntetően elfordítva fejét, kerülte a köszönés kényszerét. Értetlenül álltam a dolog előtt, majd átugrottam a problémán, mivel a megoldókulcsot nem leltem, és annyira nem is érdekelt. Akkor. Talán most sem, de határozottan összeszorult a gyomrom, amikor, mint már említettem, pár nappal ezelőtt találkoztam vele. Kicsit enyhült a kellemetlen érzés, amikor jól kiszámított mozdulattal elé léptem, mintegy véletlenül a kicsi utcában, eljátszva az önkéntelen megbillenést egy pillanatra, ó, bocsánat, mormolva hangosan, majd, jajj, hát szia, most látom, hogy te vagy az, siettem tovább.

A második mostanában bukkant fel, micsoda véletlen, újra munkahelyi iszony, csak ő már a kapcsolódás elején, mintegy idejekorán megsértődött. Hogy miért, továbbra sem tudom, talán már nem is akarom. De zavar határozottan, gondolom, én is zavarom őt. Jó lenne megbeszélni, de a buffancs nem őszinte, ezt a típust jól ismerem, kitérne előlem. Úgy, ahogy nem mondja meg most sem, mi a problémája velem, inkább őrizgeti, dédelgeti magában, óvja a napvilágtól, hátha eltűnne, és akkor nem lenne indoka az ellenszenvének. Így hát rendületlenül jár-kel a sebzett lelkét takaró ábrázatával, amin sértődöttséggel elegy gőg ül, fejét hátraveti, és el- és el- és elmegy mellettem.

Én pedig önkéntelenül félrehúzódom újra, tétován, bosszankodva nézek utána.