Tudod, mit jelent a dejavu? Volt már ilyen érzésed? Tudod, az az igazi beütés, de homályosan, hogy ez már megtörtént egyszer? Azaz mintha egy újrajátszott film szereplője lennél?

Na, erről is van egy hangulatcsináló sztorikám.

Kisvárosi, kissé leharcolt konyha, este, üldögélés, éles villanyfény, alkohol, beszélgetéskezdemények, nyugodt mélabú. Kedvtelenség lebeg, néha ki-kimegy valaki, dohányzik, mást is füstöl. Girheske macskatesók ki-besurrannak a nyíló ajtón a szobába szökve.

A házigazda megelégelve a szemtelenségüket morogva cammog utánuk, majd hóna alatt az egyikkel visszatérve gyengéden kihajítja őt, majd rögtön visszaindul a többiért, szám szerint vannak vagy heten, mind cingárak, félénkek és koromfeketék. A szobaajtó melletti széken ülő vendég szótlanul réved maga elé, a többiek mind sejtik, mit vehetett magához, ám alig foglalkoznak ezzel, megszokott. Mígnem a punnyadt csendben egy túlhangosított mondat bukik ki belőle, és az ajtóban feltűnő testes alakra mered, aki a harmadik macskát szorongatja a hóna alatt. „Olyan dejavu érzésem van!”

Azóta is emlegetjük a jelenetet, és ez jut eszembe, miközben beleereszkedek egy méretes fotelbe, ismerem, ültem már itt. Ülök, fontosnak érzem magam, és hallgatom a mondatáradatot. A látvány, a hang összemosódik ebben az érzésben, ez már megtörtént egyszer. Egyszer? Térjünk vissza a valódi történéshez. Várok, hallgatok, és elemzem az érzéseimet. Megfelelő távolságból, hiszen fontos, hogy figyeljek kifelé is, ez egy jelentőségteljesnek látszó megbeszélés, ahol kiderülhet, van-e olyan lehetőség, együttműködés, ami mindkét, sőt több fél számára előnyös. Tehát látszólag mély és felelősséggel terhelt, átgondolt diskurzus folyik. Mégis egyre-másra bevillan az a helyzet, amikor beszélgetőpartnerem elődeit ugyanebben a fotelben ülve hallgattam, és egyre fogy az érzésem, hogy fontos az, én vagyok itt.

És nézem az előttem állót, ülőt, sétálót, nézem a szemét, állom a pillantását. Szemrevételezem a kiállását, értelmezem mondanivalóját, és tűnődöm. Kicsit terelődik a figyelmem, ez nem jó, légy jelen, jegyezd meg, fontosak a kijelentések. Mégis lassan engedek az érzésnek, ami a múlt felé visz, legalábbis az előtörő emlékek ereje egyre erősebb. Érted? Nem a tényszerűség, nem a régi jelenet, hanem a mindent átszínező érzés. Hogy ez már megtörtént. Újrajátszás a javából, hogy egy bábnak érzem magam, egy üres gubónak, és tévúton vagyok, ha azt hiszem, arról van szó, amiért idejöttem. Ügyekről, szakmáról, elhivatottságról, hozzáértésről.

Innentől pedig hagyjuk oda a maszatolást, ködösítést! Mondjuk ki nyíltan, hogy naiv a hozzáállásom dolgokhoz, és rendszeresen átvágnak, ha belekeveredek a hatalmi játszmákba. Nem szükséges dejavu-nak nevezni, hiszen ez nem egy rejtélyes dolog, ami fura módon ismétlődik, hanem törvényszerűség. Belesétálok a helyzetbe, mert hiú vagyok, de élek a gyanúperrel már kezdetben, hiszen ettől van rossz érzésem, valahol biztos vagyok benne már az elején, hogy nem tiszta a szándék, ez nem lesz nekem jó sehogyan sem. Hagynám magam becsapni azért, hogy láthatóan valaki legyek, álságosan azt gondolom, később alakítani tudom majd a helyzetet. Micsoda ostobaság! Többet vártam magamtól.

Persze kicsi ez e hely, szerencsére és szerencsétlenségemre minden nagyon gyorsan lelepleződik, hogy a moziban ugyanazt a filmet játsszák.