Nem, nem az anyáskodó, tutujgató nőkről, emberekről beszélek, hanem… Na ezt messzebbről kell kezdenem.

A családunkban létezik egy fogalom, ami az egyik nagymama, hogy is mondjam csak, enyhén szólva sem kellemes tulajdonságáról kapta az elnevezését. Mamaszindróma. Amikor ilyesmit tapasztalok, találkozom egy gyaníthatóan „mamszindrómás” egyénnel, azonnal körvonalazódik emlékeimben az a kicsike, kerek asszony, görbécske lábaival, kendős fejével, bojlerszerű testével, amit szigorúan nájlon otthonkába burkolt, és szinte hallom kántáló hangját. Szája mindig kicsit lefittyed – biggyedt, mintha fitymálva szemlélné a szemben ülőt, pedig csak régen nem használta már betehető fogsorát, ettől ült ki arcára az a lekicsinylő kifejezés, amitől az az érzésed támadt, nem tudsz megfelelni neki sohasem.  Nehezen azonosítható ütemben észrevétlenül vette a levegőt, és áramlott, áradt szájából a szózuhatag, történetei szertelenül ágaztak-bogaztak el egy-egy követhetetlen mellékszál felé, hogy aztán meglepő módon, hiszen már-már azt hitted hallgatóként, nincs esély rá, visszakanyarodtak a fősodor felé, felvéve az eredeti fonalat, majd szeszélyesen, akár közvetlenül a csattanó, befejezés előtt, újra terjedelmes mellékbugyorba vesztek. Fáradhatatlanul ontotta a lényegtelenebbnél lényegtelenebb részletekkel fűszerezett, töltelékszavakkal késleltetett sztorikat, a negyedénél magára hagyva beszélgetőpartnerét a zavarral, aki már rég elvesztette a főszereplőt is szem elől szegény. Mit is mondtam az előbb? Beszélgetőpartnernek neveztem véletlenül és tévesen az áldozatot, akit szúrós szemével odaszegezett mondanivalója elé, nem volt menekvés.

Mama nem viccelt, ahogy a többi fecsegő sem, akik időt és teret elvesztve, egy csatornát ismernek, a sajátjukat, jelet sosem fogva beszélnek, közölnek manapság. Teljesen mindegy nekik látszólag, hogy átmegy-e az üzenet, bár váratlanul visszakérdezhetnek, ha észreveszik arcodon a kikapcsolás, eltévelyedés jeleit, és akkor maró gúnnyal ostorozva szembesítenek figyelmetlenségeddel. Választ azonban sosem várnak, szóra ne nyisd szádat, nem szólalhatsz meg a közelében, a történet közepén, elején, végén sem, soha! Hogy is jut egyáltalán ilyesmi eszedbe?

Nincs pardon, nem tudod rövidíteni, félbeszakítani őt, hiába sietnél, hiába mennél tovább, hiába olvasnál, figyelnél másra egy mamaszindrómás mellett.

Próbálkozhatsz, ahogy én is, a közbeszólással, kérleléssel, hogy fogja rövidebbre, finoman utalva az eredeti témára. Naiv képpel, kerekre tárt, csodálkozó szemekkel ártalmatlannak tettetve magad teheted fel kérdésedet, ám hiába. Hogy is volt az elején? Mit is akartál mondani? Haszontalan tennéd, hiszen egy vérprofival van dolgod, a mamaszindrómás legfontosabb tulajdonsága ugyanis az, hogy fittyet hány a kronológiára, történetvezetésre, szereplőit el-elejti, hogy aztán mégis váratlanul felbukkanjanak, amikor már gondolatban keresztet vetettél rájuk. Ugyanilyen váratlanul ránt elő egy új történetszálat ide-oda kanyarogva a kizárólag általa ismert úton, és rezzenéstelen arccal hagyja figyelmen kívül a sürgetést, a tömörítésre való késztető, ráutaló megjegyzéseket. Egyszerűen lehetetlen rábírni arra, hogy kitegye a pontot.

Csak hallgatsz, nézed, eljátszod az interakciót, hogy benne vagy, hogy érdekel, pedig csak bírod.

Kibírod. A végéig. Ami lehet, hogy nem ma lesz…