Most, amikor úgy érzem, itt az ideje leszámolnom a megalkuvásaimmal, visszatekintve meghökkenek azon, régebben milyen könyörtelenül ítélkeztem egy-egy olyan jelenség felett, aminek sokszor nem is ismertem a hátterét.

Azon is elgondolkodom, vajon, ha több körülményről lett volna tudomásom, belátóbb lettem volna, vagy ez életkori, azaz fiatalkori sajátosság. Melyik a nagyobb hiba? Ha szíre-szóra felmented a felelősség alól a másikat, illetőleg leginkább magadat, vagy ha szigorúan követve a kőbe vésett szabályokat ítélsz és viseled, hogy ítéltetsz. A mostani leszámolási igényem is -tak-tak – pattogó tempóval támadt, de megtorpanok. Mostanában sokszor előfordul, hogy ehhez hasonlóan belül kotorászva álldogálok egy-egy probléma előtt. Úgy tűnik, az igazság szobra pózába merevedtem, miközben valljuk be, fekete-fehér világ csak a képzeletben van, valamint egyfajta gyávaság is ez a merevség, ha jobban a mélyére nézek. Azért nem cselekszem, mert agyonvizsgálom a dolgokat, ez bizony teszeetoszaság, ráadásul öreges. Ja, és nem mellesleg felkopik az állam, valamint ebből ugyan nem születik produktum. Semmi olyan, ami inspirálna. Akár engem, akár mást.

Mégsem tudok szabadulni az ahhozképest-érzés rossz utóízétől, és attól az igénytől, hogy ahhoz az elképzelt ideálishoz mérjem magam, és a teljesítményem. Ja, és a másokét.

Szabad-e tehát kimondani, ha valami nem jó? Nem elég jó? Ha valami szabálytalan, hibás? Bölcs dolog-e mindent szóvá tenni, észrevételezni? Megalkuvás-e, ha azért nem szólsz, mert ez árthat a jövőben a te esélyeidnek? Ma én hallgatok, holnap te, meg hát ki akarna együttműködni egy örökösen ítélkező, nekisemminemelég alakkal? De akkor hogyan legyek hiteles? És igazi?

Ráadásul ez egy kicsi hely, évekre ráég az emberre egy-két megnyilvánulása, mondata. Én is így nézek jópár szereplőre városkánkban. Az ember bigott itt-ott, most kezdem érteni.

De nem agyongondolás-e ilyeneken morfondírozni morzsolgatva minden részletecskét, pont azt a felszabadultságot meghazudtolva, amire a derűs hitelesség, megbölcsülés által vágyom? Hol van a határa a dilemmázásnak, miért keverem untig a krémet a süteményen, összetörve a habot, agyoncsapva a könnyűségét az íznek?

Komolyan félek tőle, hogy engem is megítélnek majd, mint én tettem sokszor mással. El tudom-e viselni a kritikát, urambocsá’ azt, hogy nem méltányolnak? Vagy ez a tétovázás annak a jele, hogy úgy érzem, nem fognak szeretni, ha kiderül, milyen vagyok?

El tudom-e fogadni szégyenkezés nélkül magamtól a döntést egy olyan út mellett, ahol az előttem járókat élesen bíráltam, szabadszájúan kritizáltam? Vajon úgy van-e, mint gondoltam, mondtam?

Vajon valóban jobb vagyok-e náluk?

Vagy megalkuszom mégis azzal, ami van, maradok a sejhajomon sóhajtozva egy jobb világ után, bezzegezve, és egyre maróbban ítélkezve a sötétben.