Ha őszinte vagyok, igazán, keményen, és szembenézek a problémáimmal, persze szigorúan csak azért, hogy tisztuljak, és immár könnyedén tudjak, trallala-trallala, előre lépdelni, mit lépdelni, szökkengetni az utamon, be kell valljam, mindig is sárgulva néztem egy bizonyos nőtípust a közelemben. Riválisom nem volt ez a fajta sosem, vagy ha igen, csak egy pillanatra, mert egy másodperc alatt legyőzött ő a ráirányuló figyelem baltájával sújtva le jókedvemre.

Ha már típust emlegettem, nézzük, hogy is festenek első látásra. Sokszor kicsi az illető, sokszor szőke, sokszor vékonyderekú, de olyan is volt persze, hogy fekete, magas, találkoztam vele barnában, előfordult kicsiben, nagyban egyaránt, ha jobban belegondolok, az okosság nem ebben rejlik. Megpróbáltam ugyan ráhúzni egy sablont a műszálasságra kívülről, de nem elég egy rápillantás. Az okosság pedig egyáltalán nem feltétel. A hangsúly, a közös nevező a gagyi érdes tapintás, a recsegés, amit a műszál súrlódása okoz, az a fülledtséggel párosuló verejték, ami a törtetés, a tolakodás hevében gyöngyözik arcán.

Talán bemutathatnék egyet-kettőt közülük akár, hozhatnék konkrét példákat, fontolgatom. Nem, egyelőre maradjunk az általánosságnál, mert a tipizálás fontos, hátha másnak is van ilyen fóbiája a műanyag iránt. Mi legyen, hogyan is lesz érthetőbb?

Eldöntöttem, inkább húzzunk lapot a tizenkilencre, és mégis idézzünk ide egy polipropilén nőnemű egyedet, az lesz a legérzékletesebb! Legalább egy villanás erejéig!

A kisváros főutcáján sietve, ámde annyira nem, hogy ne tudja – tévesen, jegyzem meg -, hogy mi áll jól neki, halad a delnő. Aki, lássuk be, üres. Ezt jobbára sok ember sejti, gyanítja, ámde a legtöbbjük elhessegeti magától. Mert hogy lehetne az, hogy az ő saját sejtése igaz a többség ellenében. Hiszen mindenki el van ájulva ettől az egyedtől, akkor neki is rajongani illik. Rajong is, persze, de hamarosan kiderül, a főutcán való libegés csak hátulról néz ki jól. Egy óvatlan, ha elébe merészkedik a nőnek, és szembenéz vele, a szemébe néz, arcul csapja a művi üresség. A negédeskedő hang, a megjátszott érdeklődés, az eljátszott ócska szerep.

Haladjunk tovább, ha elsőre nem támadt ilyen élményünk, és még mindig hisszük, érdemes a mélyére nézni a jelenségnek. Van olyan műszálas, aki a művészetben utazik. Sokan közülük, és könnyen teszik, hiszen, mi a művészet, ki mondja meg pontosan, honnan kezdődik. Kézművesség, festészet, írás, beszéd, minden, ami figyelmet hoz, divat jöhet! Fontos, igen, nagyon a katarzis, meg a jóság. Meg a szeretet, meg a rózsaszín. Meg a szív, az elengedhetetlen.

Egyszerűen nem értem, miért kajálják be ezt tátott szájjal a környezetemben, bárhogyan is változik az. Mármint a környezetem. Mert ezek szerint általánosan vevők erre a hihetetlenül izzasztó ürességre, bárhogyan is igyekszem, én vagyok a sárgult háttérkép.

Ha pedig elfelejtek negédesen mosolyogni, kihullok a sorból, és csak nézem az oldalvonalról, mivé lett a világ. Mostanában jut eszembe, rémlik fel, üti fel a fejét a gondolat, hogy lehet, hogy nem is változott semmi, mindig ilyen volt, én nem vettem észre, jártam tévúton, legalábbis a vidéki fősodort illetően.

Na de most komolyan! Műszál, és izzadnál?

Igen? Nem mondod komolyan?