Felötlik újra, mint már annyiszor, honnan ez a megmutatkozni vágyás és mégis bénult cselekvésképtelenség bennem. Kényszeres akarása valami létrehozásának, szemmel látható, átérezhető teljesítmény, meghatározható, mások által respektált eredmény elérésének sóvárgása.

Valószínűleg anyám környékén kereshető a válasz, érzem én is, szinte hallom, hogy mennyivel többre vagyok képes, persze lustaságom rendre megakadályoz, hogy elérjem azt a közelebbről meg nem határozott többet. Hallom azt is, hogy ne mutassam ki soha, ha szeretnék nagyon valamit, maradjon meg a büszkeségem, ez alap, ne adjam ki magam. Nem tudom, ő szegény kinek adhatta ki magát annyira, aki ezeket a szabályokat égette az agyába, de sikerült neki elbizonytalanítania mindenben is talán végérvényesen. Csak abban az egyben nem, hogy ebben a bizonytalanság szülte keseredett lelkiállapotban meg kell merítenie a hozzá legközelebb álló gyengét. A lányát, azaz engem. De most nem erről van szó, még akkor sem, ha mindig beletekeredek ebbe a témába. Majd egyszer erről is beszámolok magamnak, azt hiszem…

Most inkább az érdekel jobban, hogy mindenki halálugrásként értékeli-e, ha publikus tevékenységbe fog, a széles, teljesen befoghatatlan nyilvánosság elé tárja keze, lelke, agya termékeit? Valószínűleg nem, vagy nem ennyire fél tőle, az önkifejezés korát éljük, a csapból is ez folyik. Lehet, hogy csak az én generációm érzi ezt így, szoknia kell a mindenhova bevilágító éles fényt, vizsla tekinteteket, ráadásul a félreértelmezéseket.

Nem segíti az embert az sem, hogy ő maga is egyre jobban belecsúszik a stigmatizálás csapdájába, csípőből és rögtön tüzel, ha akárkibárki előbújik csigaházából valami üzenettel a világ felé. Csigaház, meg félénk előbújás, plusz szégyenlős pironkodás… Most látom, hogy magamról beszélek, nem azokról, akik mostanában illegetik magukat nyilvánosan, magabiztosan állítva tényként azt, hogy érték, amit képviselnek.

Alapvetően azon mélázom, meg lehet-e mondani valakinek, aki már előállt valamivel, hogy ezt ne, vagy másképp. És vajon nekem megmondja-e valaki? Honnan fogom tudni megingathatatlanul, hogy én vajon jól csinálom? Egyáltalán, ki lehet mondani – jó, ha nem is kertelés nélkül – az igazat? Azt, amit annak gondolunk, persze. Én is tudom, hogy nincs mindig igazam… Vagy igen? Ki kell mondani a véleményünket mindenképp? Vagy csak akkor, ha kérdezik? Mi van akkor, ha kérdezik, de tudod, hogy vége a kellemes, aranyos, langymeleg kapcsolódásnak, ha elmondod, hogyan látod a dolgot? Hogy van az, hogy egyre kevésbé fogadják jól az emberek a kritikát? Meg egyáltalán, mit lehet elvárni a másiktól őszinteség, kiállás tekintetében? Mit jelent a közelség másokhoz?

Vagy csak szivecskevilág van, csak csupa csodálatos, tehetséges ember él körülöttünk, néznünk és hallgatnunk kell őket a végtelenségig, mert ez olyan szép?

Csak kérdezem…

Hihetetlen mennyire nehéz az, hogy úgy érzed, és úgy éreztetik veled, szar ember vagy, ha nem szivecskézel.

Vagy minden viszonyítás kérdése? Minden relatív?