Fekszem a matracomon lehunyt szemmel hanyatt, akár egy hulla.

Nem én mondom, ezt valóban hullapóznak hívják a jógában. Ennek a gyakorlatnak, az a lényege, és ez most különösen fontos számomra, hogy elengedjük magunkat, átengedjük testünk súlyát a földnek. Azaz a matracnak.

Sokszor csináltam már ezt, hiszen minden gyakorlásunk ezzel fejeződik be, de nagyon régen éreztem ennyire derűsen megnyugtatónak, könnyednek, valahogy mindig, vagyis sokszor hibádzott valami. Vagy elkalandoztam, vagy valamin kattogtam, esetleg izzadva erőlködtem azon, hogy tételesen kövessem az utasításokat, amit a foglalkozást vezető mormolt, hátha, de olyan is volt, hogy egyszerűen csak untam ezt az egészet.

Most azonban észrevétlenül, váratlanul lep meg, és terít be az elégedettség érzése, a bizonyosság, hogy jó. Elönt, akár a hőség olykor, most is, igen, itt egy hullámzóan növekvő hőtolulás, izzadsághullám, lever a víz, de nem zavar, most valahogy ez is jó. Persze a gondolatcsapongás is megvan, alig tudom a kuncogást elfojtani, amikor felfogom, hogy azt érzem, „ahhozképest” jó nekem. És miért kell ezen nevetnem? Mert abban a fránya „ahhozképest” korban vagyok egy jó ideje.  És ez rettenetesen zavart, amióta csak rájöttem erre, felismertem a lenéző, legyintő gúnyt a helyzetekben, amelyek régebben egész másképp játszódtak le. Észleltem ugyanis, hogy a dicséretek, elismerések, amik egyébként is ritkulnak, ugyebár, egyre többször egészülnek ki ezzel a sajnálatos szókapcsolattal.

Teszem azt: „Milyen jól nézel ki! Ahhoz képest, amennyi idős vagy!” Vagy: „Egészen jól sikerült ez a dolog! Ahhoz képest, mennyi időd volt rá. mennyi erőd, pénzed, tehetséged, ésatöbbi.” Érted? Sosem vagy csak úgy jó, szép, erős, bátor, okos, mittudomén! Már sosem.

Bosszankodva, mérgelődve nyugtáztam ezeket a megjegyzéseket, kisebb-nagyobb visszakaffantással, pofavágással, szájhúzással jutalmaztam az értetlen szembenállót. Néha el is méláztam a leltáron, mániákusan listáztam, mi az, ami már végérvényesen ahhozképest lesz bennem, rajtam. Ahhozképest Margit.

De most lebegek a jó érzésben, abban a bizonyosságban, hogy ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekel ez. Érzem belül a kaján vigyort magamban, ahogy érzem azt is, eljött végre, ha csak egy pillanatra is, a jelen élvezete. Régóta vágytam erre, nem hittem, hogy sikerül, azt hittem, nem leszek már nyugodt, csak belenyugvó, tartottam tőle, féltem, kívül maradok a körön, mindig csak kívülről fogok kukucskálni a redőny résén befelé. Kukkolva lesem majd a szobában bent lévő embereket a bebocsájtás esélye nélkül.

Szóval ilyen a bentlét! Az otthon levés, vagy mi. Egész kényelmes, simogatóan kellemes! Élek a gyanúperrel, hogy nem tart ez sokáig, mocorog a felszín alatt valami, feszülget a gyomrom táján halványan a szorítás, de most még sikerül legyőznöm erre a pár percre, újra királynő vagyok, szégyentelenül átjár a saját nagyszerűségem melege.

Lassan lecsordul mindkét szemem külső sarkából egy-egy csepp könny, az orromnak már nincs ideje benedvesedni, vége a foglalkozásnak, visszahívnak az újonnan felfedezett belső szobámból ide, az ahhoz képest egészen komfortos valóságba.

Nem tehetek róla, önkéntelenül egy hangos sóhajjal konstatálom a gúnyos grimaszt, ami észrevétlenül ült rá arcomra.