Ma reggel írtak rám, hogy meghalt egy volt kolléga.

Úgy találtak rá az ágyában. Nem ébredt fel.

Gondolkoznom kellett, ki is volt ő, sok ember dolgozott annál a cégnél, olyanok is, akikkel csak a beengedésnél találkoztunk. Az ajtó melletti csippantónál láttam őt sokszor, legendás volt, hogy mindig otthon felejti a belépő kártyáját, vagy csak lusta kimenni érte az autójához, nem tudtam sosem. Kissé őszülő haja, semmilyen értelemben nem karakteres alakja alig rémlett fel, hiába kutattam, talán annyi volt az emlékfoszlányom róla, hogy nem fiatal. Nem csodálkoztam, hogy félrebecsültem a korát, hiszen rendszeresen tévedek saját falsul fiatalon maradt énképem javára, de az ötvenkettő a szívembe mart.

Milyen érzés lehetett? Egyáltalán érzett valamit? Meddig tartott? Minden másodperc alakulhat évekké a rettegés pillanatában. Vajon tudta, hogy vége van, és ez, ami szorítja, ez az? Miért nem tudok szabadulni ettől a nyomástól, ettől a kattogástól, ami a fejemben van, ahogy reggel óta többször eszembe jut?

Mit érez az, aki lassan megy el? Mikor jön el a bizonyosság, hogy tudod, már nincs tovább?

Amikor rátaláltunk apámra a szobájában rátörve az ajtaját, tudtam valahol, hogy ebből már nem lehet. Kapaszkodó szeme mégis könyörgőre fogva kísérte végig az erőteljes rendezkedő, intézkedő lányát, hevert a földön erőtlenül a felborult bútorok között, melyek mutatták kétségbeesett kísérletét, hogy talpra álljon, hogy legalább segítséget kérjen. Úgy hittem, rágondolva pillantására, hogy benne volt a tudás, a vég értése. Mikor azonban már a kórházi ágyán magához térve látszólag élénkülve feküdt, tekintete erősebben kapcsolódott, napról napra tágult nagyobbra szeme. A félelem átitatta újra. Egy hétig kecsegtetett maradásával minket, magát. Az utolsó napon nem akart elengedni, egyre több fontos dolog jutott eszébe, mostanáig emlékszem nyugtalanságára.

Nyugtalan volt barátnőm is, mondják, nem bírt elmenni. Hetekig állta a sarat, tartotta magát étel és ital nélkül pár cseppen pislákolva, páni rettegéstől zaklatva maradt. Csonttá aszott testét simogatva próbálták segítve enyhíteni azt, amit nem lehet. Vége volt, de mégsem. Neki sokáig tartott.

Vajon milyen lesz az, amikor én? Amikor Te? Én is reggel veszem majd észre, hogy hideg a tested? Hányszor szorítja össze gyomrom ébredéskor a gondolat, vagy-e még? Milyen lesz az, amikor nem tudok szólni, hogy valami rettenetes bénít, és visz magával?

Rettenetes-e egyáltalán az, ami következik? Következik-e bármi, vagy csak elalszik az ember? Micsoda szavak erre a megnevezhetetlenre! Elalszik, pihen, álomba szenderül. Igaz-e ez, vagy csak hamis vigasz, gyávaság, hogy sokan ezt sorolják? Hogyan lehetséges, hogy valakit, valakiket mindennél jobban szeretsz, és nem borzalmas elengedni őket? Milyen lehet rádöbbenni, hogy többé soha nem látod, érinted, érzed őket?

Úgy félek.