Azt én is tudom, hogy ebben el lehet veszni, el lehet tévedni, észen kell lenni, fókuszálni az igazán lényegesre, mert a szemnek nincsen már éle, meg vannak lehúzások is, kapaszkodni kell erősen.

Ahogy végeztem, kiszállok innen a kádból, és bekenem magam magnéziummal, kvázi beolajozom, mennyi az idő, na még rendben vagyok, mindjárt, hamarosan rákapcsolok, addig is átgondolom, mégis jegyzetet kellett volna írnom, bassza meg, de bevertem a könyököm, nem igaz már, hogy minden útban van, értem én, hogy tegnap is itt volt, de akkor is. És már tolul is fel a hőség mélyről, már megint egy hőhullám, talán még nincs késő visszaszorítani, hátha lehet, bár még sosem sikerült, essünk túl rajta, jól van, elment.

Szabjunk irányokat, legyünk rendezettebbek, akkor jobban haladunk, fókuszáljunk a célra, a jógaoktatóm is megmondta, hogy fontos a drishti. Vagy hogyan is nevezte azt, amire koncentrálva nem borulok fel egy lábon állva sem. Gyakorlom is rendszeresen az imbolygást, még eddig talpon, nem ártana egy kicsit jobban éreznem azért, hogy fejlődöm. Fejlődöm egyáltalán?

Lehet, hogy csak az időmet vesztegetem, pedig az egyre fogy, jobban érzem, mint valaha, a változásokra való rádöbbenéssel sem érdemes sokáig foglalkozni, mert az is továbbsuhan. Olyan, mintha egy helyben állnék, és semmi motivációm arra, hogy a valóságban is összekapjam magam, pedig terhemre van a merev álldigálás, újra szeretném érezni a menetszelet, meg egyébként is minden izületem dermedt, nem jó hosszan mozdulatlannak maradni.

Foszlányok kergetik egymást az agyamban, egyiknek sincs se vége, se eleje, még nem is mondatok, semmi közük ahhoz, amit épp csinálok, így nem is csoda, ha beverem a könyököm, nem tudok figyelni arra, mi van az utamban. Nem érek rá, sokkal fontosabb dolgom van, ki kell találnom, merre, hogyan bolyongjak tovább. Legközelebb letépem azt a kurva polcot, ha megint belém jön.

Az a baj, hogy nem találom a motivációm egyetlen csoportban sem, ha el is kap valami, hamarabb véget ér, mint a sorok, amiket olvasok, a szavak, amiket mondanak, az este, mielőtt hazamegyünk. Lehet, hogy mindig máshol vagyok? Legalább olyan helyen kéne lenni, ahol jól érzem magam. Régen például benne a történetben, amit olvastam, néha kitépni sem lehetett onnan. Most pedig egyszerűen nem tudok elmélyedni, elmerülni benne. Ez a felületes enerváltság idegesít, és olyan letéphetetlen rólam. Rám van ragadva.

Biztosan köze van ehhez az állandó hányingernek, émelygésnek a gyomorszájam alatt, mondjuk nem lehet mindent pszichés alapon magyarázni, nem ártana megnézetni, mi az oka. Nem, nem, dehogyis, nem vagyok beteg, nem vagyok olyan, mint anyám, aki minduntalan lefeküdt, semmit nem fejezett be, újabb és újabb tünet teperte a heverőre már délután. Lehet, hogy ő is elvesztette a fókuszt, nem nézett ki magának egy pontot a távolban, és azért billent fel időnek előtte?

Látod, milyen fontos, hogy valahova nézzünk? Ha nem is előre, de találjuk meg a pontot, ami számít, és tartsuk rajta a szemünket jó erősen, míg ki nem csordul a könnyünk az erőlködéstől, vagy mitől.

Igen, pont így.