Fel-felvillanó képernyőképek kékes kontúrt rajzolnak az arcomra, megrázom a fejem, milyen lehetek vajon kívülről nézve, teljesen értelmetlenül bámulok, meredek, bambulok.

 Erről eszembe ötlik az az üres tekintet, ami a tévé fénysugarán csimpaszkodik, látom a szemüveg átlátszó műanyag keretét is és a heget is, amit félig eltakar a pillantás élességét amúgy is teljesen tompító vastag lencse. A heget akkor szerezte, amikor saját bevallása szerint pontosan egy ilyen lencsétől szédülve lépett a járda köve mellé a sötétedésben, és esett előre arccal repesztve a szemüveget az arc bőrébe, az csak később jutott eszembe, miért nem tette ki a kezét, enyhítve az esését, miért.

Vajon mi járhat a fejében? Van-e még gondolata? Eszébe jutok-e? Eszébe jut-e, hogy gyerekei vannak?  Kérdeztem akkor magamtól halkan, de csak gondolatban, ha anyámra néztem, aki csak ült a fotelben, állát tenyerébe támasztotta, a füst egyenes csíkban lengedezett a megsárgult körmű ujjai közé szorított cigarettából, aminek hamuja veszélyes ívben hajlott le, olyan nagyra nőve, hogy tudtam, akár le is eshet, kerek lyukat égetve a műperzsa szőnyegbe, ha magával rántja parazsát.

Felesleges kérdések voltak ezek, akkor is tudtam, nem csak utólag, láttam az ürességet, de hinni nem bírtam benne, hogy nem vagyok már neki. Nem tudta kitenni a kezét előre, nem tartotta már semmi itt, pár hónap múlva ki is derült, hogy mennyire nem, sokat ivott már, pont annyit, hogy bután nézzen a képernyőre, és nem rám. Készakarva ürítette ki az agyát, iktatta ki a valóságot, dobott ki engem is. Tudta-e, mit csinál? Vagy csak süllyedt bele a fotelbe, füstbe burkolva mindent, satírozott mindent homályosra. Mindig azt mondta, kiszállok én ebből a buliból, meglátjátok. Kiszállt.

Lassan vettem észre, hogy néhány válasza már nem passzol a kérdéshez, amúgy is már alig beszélt, egyre kevesebbet evett is. Elhomályosult, elfogyott, eltűnt, kiszállt, bár a végén már nem akart elmenni, elemi erővel szorította a kezem a kórházban, hogy vigyem haza, nem is értem, miért pont az enyémet, hiszen mindenki ott volt. Elfordítottam a fejem fogatlan szájától, nem bírtam nézni besüppedt arcát, minél előbb haza akartam jönni, ott hagyni, mégis csak jó kezekben van. Azt, hogy nincs mit tenni, nem tudtam, eszembe sem jutott, vége van, amikor másnap telefonáltak, nem értettem, hogy lehetséges ez, hiszen csak megjátszotta a beteget. Egy pillanattal később egyszerre szakadt be az agyamba és a mellembe a tény, hogy megcsinálta, kiszállt, elérte, amit akart, máig emlékszem arra a rántásféle szorításra, amit éreztem.

Iszom, nézek, bámulok, eszem azóta, a dohányzást abbahagytam, soha nem hittem volna, és egyszer csak eljött ez is.

Az a szorítás is csak néha-néha jön elő, rá már alig emlékszem, nem hallom a hangját, akárhogyan erőlködöm. Nem, ez nem igaz, a körme alakja, az anyajegy a jobb szeme külső sarkában előttem van, pont úgy, mint a nyitott koporsóban felém néző, műanyaggal burkolt arcán.

Mostanában néha váratlanul felötlik alakja, arca, sziluettje, megrántva újra mellkasom, duplán, mikor felismerem, a kirakat üvegét nézem, rajta magam.

Magam.