És akkor ez már végleges?

Pont ez itt a kérdés, hogy minden így marad-e, ezen a sínen, ez vagyok-e, aki itt vagyok. Maradnak-e ezek a mechanizmusok, ezek a keretek, ezek a mosolyok, mondatok, véglegesen ide tartozom-e. Vagy képes vagyok még változni, ismerkedni, barátságokat kötni, új embereket, dolgokat felfedezni.

Természetesen mondhatom, hogy képes vagyok, állíthatom, hogy persze, miközben homok csikorog a fogam közt, ha mosolygok a nemisolyanúj, ámde általam rendkívül nehezen kedvelhető (pedig igyekszem) ismerősre, társasági emberre. Lehet, hogy nem vagyok már nyitott? Nem vagyok már rugalmas? Ezt hívják csontosodásnak, bezárkózásnak? Akkor már ez marad?

Vagy. Bele tudok vágni olyan dolgokba, kapcsolatokba, amelyek teljesen elölről kezdődnek, kvázi az alfától, az alapoktól Vajon végig tudom-e csinálni az unásig ismert első, bevezető mintázatokat az ismerkedés, közelítés terén? Fel tudom-e tenni ugyanazokat a kérdéseket újra meg újra? Meg tudom hallgatni a válaszokat? Tudok-e kedvesen, persze nem túlzóan mosolyogni a másikra, fokról fokra felengedni, vigyázni a látszatra, nem elriasztva a másikat visszafogva nevetni, decensen viselkedni, engedni, hogy az előttem állóra ne azonnal ömöljek rá? Nem megjátszás ez az egész?

Végtelenségig sorolhatnám még a kérdéseket. Rágódhatnék, jajj, mit is mondok én, milyen szavakat használok, nem is igaz, hogy ez a számra jött. Rágódni, rágogatni, emészteni, emésztődni. Pár hónappal ezelőtt vérig sértődtem, amikor szembesítettek a rágódásra való hajlamommal, ha jó szándékkal is tette egy számomra kedves ember. Feltűztem az orrom, persze szigorúan csak magamban, mert az milyen lenne már, ha kiderülne, hogy ennyire nem bírom elviselni a kritikát, szóval annak ellenére sértődtem meg ezen, hogy valahol mélyen azért kapisgáltam, van ebben valami igazság.

Tényleg, hogy lehet az, hogy néha – khm, nem csak néha – ennyire nem látom a lényegi részeket, ennyire leragadok egy-egy dolognál? Vagy nem is a lényeg vész el, inkább a távlat, aránytalanul nagyra nő a sötétebb rész, nem tudok kijjebb lépni egy centit sem, pedig sejtem, sőt tudom, hogy karnyújtásnyira van a lehetséges megoldás. Az egész olyan, mint mikor mereven nézem a tükörképem egy részletét egészen addig, amíg hatalmasra nem nő az adott testtájék, aránytalanul megvastagodik a probléma, annyira, hogy már az utcára sem vinném ki, pedig percekkel ezelőtt még viselhetőnek tűnt.

Aztán észrevétlenül, igazán lassan oszladozni kezd ez az érzés, pont úgy, ahogy most is történik velem. Rágódási hajlamom elővéve keresgélhetném mániákusan az okot, mitől van ez, talán hormon, arra a legkönnyebb fogni, de akár egyszerűen tudomásul is vehetem a megkönnyebbülést. Akár. Legyen az elég, fogalmam sincs, miért következett be ez a lassú változás, azért egy villanásra eszembe jut, hogy egy idő óta értelmesebb feladataim vannak az eddig megszokott, monoton elfoglaltságoknál, ez hatással lehet az élénkülésemre. A környezetem. napjaim színesedésére, világosodására. Azt nem mondom, hogy vidám és könnyed lett minden, túlzás lenne, pillanatonként figyelmeztet a szorítás rémülete a visszaszürkülésre, de határozottan kontúrosabb a világ.

És úgy, ahogy a napjaim színesednek, halványul a napi hányinger is, pedig már belenézettem a gyomromba is. Szó szerint. Hogy mi a fene feküdhette meg. Persze nem derült ki semmi, minden a legnagyobb rendben, legalábbis a koromhoz képest. Érted? Az elhasználódás szinte már normális egy bizonyos fokig. De ne fókuszáljunk erre, örüljek már annak, hogy az émelygés egyelőre szűnni látszik.

Visszanézve, olvasva színpadias nyekergésnek, nyavalygásnak látszik a pár hónappal ezelőtti állapotom, na, már megint felfordult a gyomrom, ahogy erre gondolok. Ki mondja meg nekem már végre, ki vagyok, milyen vagyok, jó vagyok, vagy csak játszok, tetszek, kellek, lenyűgözök, velem, vagy rajtam nevetnek, kinek hiszek el bármit is?

Senki nem jut eszembe, akit nyaggathatnék, inkább tehát leírom ide rágódásaim tárgyát, és itt hagyom a gumicsontokat, mint egy zsák betétdíjas műanyag palackot, hátha kell valakinek, nekem már nem.