Valahogy mindig éltem-haltam a társaságért, barátokért, kapcsolatokért, de az mellett, hogy szorongva igyekeztem kapcsolódni, volt egy olyan érzésem mindig, hogy valójában én magam nem vagyok ebben benne, csak használják bizonyos tulajdonságaim. Felötlött azért sokszor bennem az is, mintegy kontraként, vagy kérdésként talán, hogy én is csak használom-e a másikat.

Kisgyerek koromban, úgy az általános iskola környékén úgy emlékszem, divat is volt mondani, hogy kihasználnak, kihasználsz, ne használj ki. Aztán persze később nem csak mondtuk, olvastuk is magazinokban, itt-ott, mindegy is. Vigyáztunk ennek megfelelően, ki ne használjon az új pasi, új barát, barátnőnk, testvérünk, osztálytársunk, ki tudja, még kicsoda. Lestük mondataikat, mozdulataikat árgus szemekkel, hallgattuk a róluk szóló történeteket, ellenőriztük mikor kivel, mikor kinek, mit mondtak, mit csináltak, kiderül-e- ha hátat fordítunk egy pillanatra, minket csak kihasználnak. Aztán legtöbbször konstatáltuk, persze, hogy igen, már megint használtak minden elővigyázatosság ellenére. Eközben mi szemrebbenés nélkül használtuk jó ismerőseinket hírhozásra, majd arra, hogy velük siránkozzunk csalódásunk felett. Ha pedig hozzánk fordult valaki a bajával, meggyőződéssel ontottuk a szerintünk megfelelő viselkedési jótanácsokat. Tedd ezt, tedd azt, ne hagyd, ne engedd, nehogy már…Tettük, tettem ezt úgy, hogy meg voltam győződve arról, én segítek, támogatok erőn felül.

Most így visszanézve azon gondolkodom, hogy vajon mennyire volt őszinte a segíteni akarásom, amikor hozzám fordult valaki, vagy inkább a saját igazamat és akaratomat igyekeztem érvényesíteni. Bebizonyítani, hogy én tudom, mit kéne tennie, mi a helyes. A lényeg szempontjából, amin most fennakadtam, ez mindegy is. Megállapíthatom, hogy végső soron használtunk és használtattunk. Kit erre, kit arra, ki erre, ki arra. Részletezni lehetne, de felesleges.

Szóval voltak sorminták, amik vittek magukkal, ismétlődtek bizonyos kapcsolatainkban, illetve bizonyos típusú emberekkel.

Mostanában viszont nem megy ez a dolog. Azt vettem észre, hogy agyban talán akarnám, könnyebb lenne belesimulni a jól ismert alakú csatornába, vagy talán inkább árokba, de vagy megszólalni nem tudok, vagy nem tudom a régi gördülékenységgel tovább vinni a beszélgetés fonalát. Ülök bambán, vagy mosolygok hülyén, sokszor nem jut semmi az eszembe, mit is mondhatnék.

Mondok egy példát, hogy világos legyen. Társaság. Barátokkal, vagy legalábbis olyanokkal, akikre ezt a szót pár éve még használtam volna. Evés, ivás, zene, beszéd. És nem jut eszembe semmi, amit kérdezhetnék. Az sem zavar, ha engem sem kérdez senki, azaz a diszkomfort is csak akkor kezdődik, ha valaki forszírozni kezd valami régebbi témát, mittudomén, valamit, ami a közelmúltban történt vele, és amire én egyáltalán nem emlékszem. Vagy akkor lesz kényelmetlen, ha mégis kérdez. És nincs kedvem, meg nincs is mit válaszolni. Ebben a társaságban pár éve még lelkes voltam, benne voltam, kérdeztem, válaszoltam. Most meg még csak nem is emlékszem a másik dolgaira.

Lehet, hogy észre sem vettem, és valaki elhasznált? Vagy csak egyszerűen magamtól elhasználódtam?