Bárhová nézek, bármit olvasok, bármire figyelek, azt veszem észre, hogy manapság mindenki önfejleszt, jobb emberré akar válni, és persze megjegyzem, azzal kezdi, hogy ezt kihirdeti, mint egy jelszót.

Néha az az érzésem, mit is beszélek… Dehogy néha, nagyon sokszor. Szóval azt gondolom, kimerül ez az igyekezet abban, hogy meghirdetik az akciót. Lehet, hogy eleve nincs is szó valódi szándékról, elegendő, ha azt hiszik, csinálja az illető.

De én tényleg szeretnék jobbá válni, fejlődni. Tényleg. Értem, hallom ezeket a szlogeneket, kapkodom a fejem. A kimondott szónak ereje van, a pozitív gondolatoknak hatása, az egót vissza kell szorítani, bla-bla-bla-bla. Valóban blabla?

Lassan-lassan önkritikát gyakorolok, hogy nem mindig az első, általában savas gondolat a legjobb reakció, néha nem árt figyelni, elmélyülni. Muszáj letenni a stigmatizálás kényszerét, nem szabad engedni, hogy belesodródjunk, belesodorjanak. Nagyon könnyű első blikkre megítélni valakit, egy tulajdonságát le- és kifotózni a teljes képből, amit észre sem veszünk. Olyan ez, mint amikor sokáig nézel egy apró foltot, kvázi makulát az inged elején, ami egyre nagyobbra nő, már mindenki látja, sőt csak azt nézi érzésed szerint. És ha csak az ingedről beszélnénk, és nem valami agyonutált testtájékodról! Aminek frusztráló képe szintén nő, burjánzik a képzeletedben elnyomva a gyenge száron lengedező önbizalmad, jókedvedet. Nem-nem-nem szabad meg- és átadni ennek magad, mert rettentő mély a gödör, amibe beletaszít.

Így akarok hozzáállni ezentúl a mások megítéléséhez is, ezen igyekszem. Senkit nem kívánok felmenteni a nárcisztikus tetszelgés, az öncélú magamutogatás, a butaságünneplés alól, de nem minden olyan rossz, mint amilyennek elsőre látszik.

Elhatározom, és van ebben valami önkímélet is, hogy ezentúl próbálom kerülni a nemmel kezdődő mondatokat, és nem mélyedek bele a félelembe attól, hogy nem felelek meg, nem halmozok egyre többet a teendőim listájába kényszeresen keseregve, hogy nem érek a végére. Lám, itt sorakoznak újra a nem-ek, jajjj, de nehéz erről leszokni!

Szeretnék időt hagyni a szembejövőknek, az új ismeretségeknek, a helyzeteknek, új szemüveget fogok vásárolni, azt hiszem.

Aztán azt sem árt alaposan végiggondolnom, miért mindig a legjobb, legtökéletesebb megoldást, reakciót várom az ismerőseimtől, barátaimtól. Amit persze már jó előre elképzelek. Miért nem engedem meg, hogy maguk alakítsák a saját véleményüket, miért nem lehet, urambocsá’ tévedni nekik? Miért vagyok ennyire kritikus? Meg lehet-e felelni nekem? Ugyanakkor beérhetem-e a silányabbal? Mikortól nem megalkuvás, ha elfogadom a gyengébb verziót? Egyáltalán gyenge, silány az, ami eltér az én világomtól?

Vajon egy károgó, savanyú vénasszony lesz belőlem lassan, akit mindenki elkerül? Akitől csak kritikára, teljesíthetetlen elvárásokra számíthat?

Muszáj, hogy simuljak, mert egyedül maradok.