Van az a helyzet, amikor az embernek segítségre van szüksége, mert tanácstalan lesz, gyökértelen, vagy csak egyszerűen kedvetlen.

Úgy értem, hogy körülnézne, milyen kapaszkodók állnak rendelkezésre, hogy képes legyen a továbbhaladásra. A kapaszkodók, nem mindig azonnal felismerhetők, nem lehet tudni, melyik a jó, sokszor teljesen az újdonság erejével hatnak. A ráébredés úgy történik, legalábbis részemről, hogy rendszerint valaki megmutatja őket, hogy na, ez az, fogd már meg végre. És én mostanában figyelek ezekre az ajánlásokra. Kissé kései önelemzés? Önsegítés mankóval? Vagy valamiféle tetszelgés abban, hogy valaki csak velem foglalkozik az adott szeánszon, órán, ülésen, vagy min? Pénzért természetesen, de akkor is.

Nyitott füllel hallgatom tehát a történeteket, tapasztalatokat a közvetve, vagy régről általam is ismert személyről, spirituális segítőről, nagyon hatásosnak tűnő módszert alkalmazó alkimistáról is akár. Hiszen olyan kézzelfogható, mivel magáról a módszer mívelőjéről és ajánlójáról egyaránt tudom, vagy tudni vélem, hogy kicsoda, így hitelesebb lesz ez az egész, hiszem, hogy segíteni fog, épít majd engem.

Most tévedtünk, vagyis tévedtem ingoványos talajra. Egy olyan tájékra, ami inog – nyilván ezért hívják így -, mert nem biztos az alapja sem a lábam alatt, sem az érzelmeimben. Az elmémben sem, már pedig én szeretem első sorban azt használni. De úgy látszik, az ésszel felfogható dolgokon kívül is kell valami, valami más, valami több. Így hát érzelemmel és nem értelemmel választok valamit ajánlást is használva, döntök egy új önsegítő módszer, szer, táplálékkiegészítő, mozgásforma, fogyókúra és jóslás mellett. Már megint.

Lelkesen vágok bele, mint mindig. Ez az! Jó az út, hinni kell, kitartani, sem a bevett pirulák, sem az aktuálisan elkezdett beszélgetések, sem az ütemes kalimpálások csoportos testedzés címén nem azonnal hatnak, a változásokra várni kell.

Keleti filozófia és módszer vidéki tolmácsolása, tudományosan megalapozott, tapasztalati úton gazdagított nem orvos által gyakorolt orvosi módszerek, frissen felkapott, de már évek óta létező tanok megismerése, előző életek nyomának keresése, nagymamák, nagypapák vizsgálata, traumának látszó valamik előbányászása… Számtalan variáció arra, hogy elköltsem a pénzem, és időlegesen úgy érezzem, hátha.

Hátha nem hiába várok arra, hogy érezzem jó az út, visszanyerjem valahogy a hitem és közérzetem, jobban legyek, elmúljon a félelem, hogy nem jól csinálom, nem jó vége lesz.  Valami bizonyosságot szeretnék, vagy csak ha néha-néha megérintene újra az érzése. Szóval ingoványra tévedtem, ahol az evickéléshez is bizonytalanok az eszközeim. Elszánásom is kopik, ahogy új és új módszerektől várom a hatást, az eredményt, várom, hogy szilárd legyen a talaj.

Az idő múlik, és nem vagyok biztos benne, hogy haladok, azt sem tudom már, előre nézek-e.

Meddig tart még ez az egész érzés? Ki mondja meg, kinek hiszem el, hogy az előre egyáltalán létezik?

Létezik egyáltalán számomra?