Azt hiszem, irigy vagyok. Határozottan így tudnám megnevezni azt az érzést, ami elfog, ha látom, hogy körülöttem ki mindenki hol tart.

Látom, hogy szebbnél szebb autók jönnek velem szemben, látom a volánjuknál az ismerős arcokat. Látom a csodás tengerpartot, városok tornyait, ha végiggörgetem az oldalam hírfolyamát, ahogy látom a szép ruhákat, drága cipőket. Látom az elégedettséget, nézem a köszönömöket, otthon sütött kenyereket, báli pillanatokat. Ami átsuhan a fejemben, határozottan érintve a torkom és a gyomrom tájékát is, az a szorítás, azt nem tudom másként megnevezni, mint irigység. Lesújtó szembesülni azzal, hogy mennyivel szebbek, jobbak, okosabbak, mennyivel jutott több és jobb állás, anyagszerű dolog, elismerés, siker, szépség, kellem, tudás.

Aztán mikor már szépen belesüppedek az önsajnálatba, a rezignált beletörődésbe, a keserű íz is elterül a számban, oldalról bekúszik egy két foszlányszerű valami a látóterembe. Tudod, mint azok a valamik, amik a szemedben úsznak, és csak te látod. Nem, nem csikóhalak, nem amőbák. Ezt hagyjuk. Szóval az oldalról támadó kétség egyre formásabb lesz, mert bevillan az az orcátlan, senkivel sem törődő alak, alakok képe, akik szemrebbenés nélkül mennek az útjukon szép és nagy autóikkal. Mennek anélkül, hogy egy gondolatot is szánnának arra, aki szembe jön, aki előttük halad, aki mellettük gyalogol. Vagy él. Mennek középütt, felszegett állal rendületlenül, arcukon dölyf. Eddig megvan, ugye? Aztán feltűnik valami szokatlan rajtuk. Némi zavar. Zavarodottság is, idegesség is. Játsszák, de csak látszólag szilárdan, hogy nekik joguk van, az út erre vezet, sietnek, dolguk van. Be kell érniük a munkahelyükre. Egy olyan munkahelyre, ahonnan én alig menekültem meg. Brrrr, de borzalmas érzés volt naponta úgy tenni köztük, mintha valóságos lenne az elfoglaltság, mintha nem lenne mindegy, elviszi-e a magassarkújában az egyik irodából a másikba a munkatárs az iratot, amit megfelelő szám alá iktat a rendszer, hogy aztán soha, de soha többé ne is jusson senkinek eszébe. Csak a látvány vésődjön be, ahogy halad csinos cipőjében a sokdolgú, fontos munkatárs a folyosón szorgosan és határozottan verdesve kopogós sarkát a burkolathoz. Én voltam vajon egyedül, aki törte a fejét erősen, ámde nap mint nap hiába, mi az, ami itt képződik, létrejön?

Megmenekültem, mégis nézem a képeket a közösségi oldalakon, amit volt kollégák tesznek fel. Mosolyognak a jól ismert bútorok közt – sonoma tölgy, mi más és műanyag -, közben fojtogat valami. Úristen, hiszen ez irigység! Amit érzek, az irigység. Meg vagyok én bolondulva?

Miért van az, hogy mindig revansot akar venni az ember, akár az összes felismerését sutba vágva, önsorsrontva vágyik szűkölve vissza abba a falkába, ami kivetette magából, és tudja jól, hogy ezek egymást eszik, mégis irigyen nézi újra meg újra a lágy, műszálas szoknyákat és fényes, műanyag krosszóvereket?

Miért?