Szeretek itt élni. Szeretek itt élni? Tényleg? Vagy csak félek elmenni innen?

Nézek ki a mosogató felett az ablakon, nézem ezt az utcát, utat, figyelem a forgalmat, szombat délelőtt egymást érik az autók, persze hétköznap még inkább, de csak reggel, napközben nem annyira, ez mégsem a főváros, nem is New York-alsó. Jajj, ez ócska, tudom, de csillapításra szorul eléggé az az ingerültség, ami elkap, ha kinézek az ablakon. Még szerencse, hogy ide, a ház elejére terveztük a konyhát, tudtuk, hogy lesz zaj. Ha valakinek elmesélném, hogy ez az álmos, halódó igen-igen kicsi, bár hírét tekintve talán nagyobb város reggelente micsoda tumultuózus jeleneteket produkál, na meg, jut eszembe, a szombati piac, az is igazi ám, de a hétköznap az inkább gyötrő. Nem hinné el ezt senki, ahogy azt sem, mekkora indulatot ébreszt ez bennem, a hajdan laza, megengedő, értelmesnek tartott nőben, mennyire nem tudok megbocsájtani az itt tipródó autóknak, a benne ülő nemtörődöm anyukáknak, akik megjegyzem, vezetni sem tudnak, hozzák a gyerekeiket a szemben lévő óvodába, persze egészen a kapuig állnának, minél kevesebbet kelljen gyalogolni. De nem tudnak közelebb megállni a csodaszép autóikkal, hiszen az ütődött várostervezők nem gondoskodtak feleannyi parkolóról sem, mint kéne, ezért kérdezés nélkül elállják az itt lakók kapubejáróját. Értem én, hogy micsoda fárasztó dolog lehet minden reggel szívességet kérni, meg beszédbe elegyedni egy-egy utcán ácsorgó öreggel, meg úgyis ott álldogál, hát hová is menne, meg amúgy is. Az pedig még fárasztóbb lenne, ha netán gyalogolnának egy kicsit. Ez a szemtelen hozzáállás, vagy inkább kirekesztése a másiknak, a másikon való átlépés azért itt is jellemző, ne mondja nekem senki, hogy csak a nagyvárosok sajátja. Csak itt néha névszerint is tudod, ki az, aki semmibe vesz. Be kell fejeznem ezt, ezen gondolkodom, míg bámulok ki az ablakon, mert megutálok lassan mindenkit. Az émelygés fel-feltámad a bensőmben, amikor egy-egy arc eszembe jut.

Mostanában egyre távolabb kerülnek tőlem a dolgok, lassan kúsznak az órák, közben pedig arra kapom fel a fejem, hogy lám, már egy évszak is elmúlt, míg a vánszorgó időt szidtam magamban.  Nem nagyon találok olyasmit, amire várhatnék. Reggel el, este haza, maximum bolt, egy kis mozgás, hogy ne legyek rozsdás, semmi extra érdekes, figyelemre méltó, olvasni sem tudok, untat, vagy inkább nem köt le, pedig egész szépen felvettem már újra a fonalat egy-két regénnyel. Így hát mástól sem tudok élményt kölcsönbe venni.

Jó volna újra leszakadni az időről, és egy kis felelőtlen semmiséget csinálni, mondjuk elutazni valahová, vagy csak leinni magam, persze egyedül nem jó ez sem, de legjobb lenne rakkolni kicsit, hajtani a cél felé, valamit elképzelni és megcsinálni, létrehozni. Valamit. Ha lenne valami, ami érdekelne.

Talán csak fáradt vagyok, mint azok az anyukák, akik egészen az ovi ajtajáig hajtanak az autójukkal, talán csak ingerült vagyok attól, hogy hiszem, nekem is járna a jobb, a szebb, a könnyebb. Mit tehetnék, hogy ne fojtogasson ennyire ez a kisváros a maga sivárságával?

Talán be kéne vennem valamit.

Talán.