Szerintem ez egy nagyon pozitív szó, ezt bevezetőül le kell szögeznem, nagyon szeretem használni, kimondani, leírni. Lehetőség. Olyan, mintha lenne benne valamiféle ígéret. Azt nem tudom, ki ígért kinek és mikor, ezek felesleges részletek, nem kell velük foglalkozni, a lényeg az, ha lehet, akkor lesz is. Vagy legalább lehet, hogy lesz.

Na, most hogy úgy mondjam, ezek a lehetőségek kezdenek beszűkülni számomra. Amik a minap még szinte ígéretnek hangzottak, vagy néhányuk bizonyosságnak is akár, azok távolodnak. Ködbe vesznek. Most itt nem arra gondolok, hogy nincs lehetőségem a pusztában gyalogolva lazán, könnyedén könnyíteni magamon, mert nem tudok már leguggolni csak erősen fogvicsorgatva, nem. Arra sem, hogy nem tudom megszagolni a lábam, nem ér el az orromig. Nem pont ezekre gondoltam. Ezekbe már belenyugodtam. Bár nehezen viseltem ezen felismeréseket, legalább annyira nehezen, mint amikor az autóbalesetem után az ágyon kiterítve azt kellett hallanom anyukám szájából, hogy sohasem lesz már ugyanolyan a lábam. Az nem lehet! Hiszen visszavarrják, összeteszik, és én már megyek is! Mentem is. Kábé félév múlva. És már tényleg nem úgy, nem. Na, ott már volt egy szűkülés! Például manöken már nem lehettem. Pedig szóba jött ám! Hogy néztem volna ki a kifutón azzal a roncsolt térddel, na, hogy?

Nem is az jár a fejemben, hogy mostanában már nem jár a szinte automatikus figyelem, és sokkal, de sokkal többet kell erőlködnöm, majdnem szinte kiabálnom, ha azt akarom, figyeljenek oda arra, amit mondani akarok. Hiszen egy bizonyos időn túl nem érdekes egyáltalán egy nő, szinte hallatlan és láthatatlan, ha nem elég zsenge. Én meg a zsengeség! Kacagnom kell! De ez is csak enyhe rezignált fejcsóválgatásra késztetne esetleg, ha fárasztanám magam ilyesmivel.

Amiről beszélek, az egy újkeletű dolog. Összefügg ezzel a fránya önmegvalósítósdival, ami mostanában lett divatos, amit mindenki csinál, és azt hiszem, engem is elkapott, elsodort, vitt magával egy kicsit. Elhittem egy kis időre, hogy még lehet belőlem valaki, akár egy blogger, egy szövegkreátor, mit ne mondjak, akár egy írónak is nevezhető valaki. Sokan mondták, milyen érdekes, nagyszerű egy-két tartalom, élmény, érzés, írás, ami tőlem jön, azt is, a leglényegesebb, hogy megtalálja a hasonlóan gondolkodót, tényleg adhat ez a dolog. Hú. Egyébként igen megnyugtató, simogató leírni is ezeket a kicsi történeteket, benyomásokat, így még inkább beleéltem magam ebbe a lehetőségbe. Hát, kérem, alkotok! Létrehozok valamit.

Még egy felesleges, vagy inkább félresöpört feltüremkedő, előbukkanó gondolatocska, hogy ez vajon az ismeretségi körömön túl megfog-e valakit, kell-e valakinek. Á, ez csak aggodalmaskodás, valami majd csak lesz, el kell kezdeni, tenni kell, majd folytatni.

Nem mondom, hogy mindent belefeccoltam a promóba, de kitettem ide-oda, megírtam egy-kettőt, többet is, de sajnos a beszűkülésféleséget fel kell ismerjem ezen a területen is. Nem tudom igazán, volt-e bármi esélyem, van-e, de attól tartok, ez a vonat már nagyon régen elmehetett, csak nem vettem észre.

Hiszen ki a fene fektetne időt, energiát egy túlkoros pályakezdőbe, egy senkibe, akinek se eszköze, se tehetsége, se tudása az önfényezéshez, csak fanyalog folyton? Na, ezt add össze! Kinek kell egy remegő kezű, öregedő, szöveget szövő nő szövete?

Kinek kellesz, Margit? Lehet, hogy már nem vagy lehetőség.