Nem akarok nagyképű lenni, ezért nem azzal kezdem, hogy az egyik, általam nagyra becsült írónő, költőnő, azon kevesek egyike, talán a négy-ötből az egyik, akit feltétel nélkül hitelesnek tartok, szóval, hogy az ő írásának továbbgondolása lenne ez a pár sor. Nem, nem az övé, de hasonlít a szándék, ráadásul az ő írásának olvasása közben öntött el a megkönnyebbülés, hogy más is küzd ezekkel a nyomasztó érzésekkel, nem kell hozzá kontúros sorstragikus körülmény. Az év végéhez közelítve hangsúlyosan, de egyébként is akármikor-bármikor sok-sok íráskaféle sugallja, értékeljünk, vegyük számba azt, amink van, hogy jobban lássuk azt, mink lehet. Fogalmam sincs, még a visszatekintés, értékelés közben, után sem, mim lehet, de hátha, ha leírom, utána majd. Nézzük tehát.

Igaznak tűnik az a feltételezés, ami ebben az évben kapott lábra igazán bennem is, kívül is, hogy átmenet ez a javából, valamiféle változás, válság, amin elkerülhetetlenül át kell esnem, esnünk. Nyilván azért, mert minden elmúlik, a fiatalság, a nőiség, az értelem, az érzelem, a lendület, a pillanat pláne. Hogy jöjjön utána más, csak még nem tudom, micsoda. Egyelőre azt látom jól, hogy mi az, ami már nincs, ami elmúlt, egyszerűen nem tudom elképzelni, mi az, ami majd úgy jön, hogy jó is lesz.

Rágódás helyett tényszerű felsorolás következik, először arról, mi nincs már meg.

Bizonyosság. A mélyről gyökerező hit, meggyőződés tűnt el az életemből, hogy az, ami itt folyik, kvázi, amit én is csinálok, aminek része vagyok, az tartogat számomra még jót. Hogy végül minden, vagy legalábbis egy markáns része a mindennek, jó lesz.

Könnyűség. A nemgondolás pillesége, amit utólag konstatál az ember, hogy milyen könnyeden teszi azt, amit akkor és ott, abban a pillanatban jónak lát, gyötrelmek nélkül fut neki, habozás nélkül mondja a magáét, az igazát, véleményét, dönt dolgok mellett, mert tudja, mi az, ami neki való. Úgy tudja, hogy tudja.

Iram. Legjobban a sebesség, a hatékonyság illúziója hiányzik, a lendület, és ennek élvezete, a menetszél fütyölése, a hajam lobogása, az izületek roppanásnélküli, rágondolást nem igénylő hajlása a mozdulatban.

A soroló következő elemei azok, amik jelenleg léteznek.

A toporgás az indulás, a nekiveselkedés előtt egyre hosszabbra nyúlik, nem csak az irány latolgatása miatt, hanem a képesség bizonytalansága okán is. Amikor felméred, hogy felmérhetetlenül fogy az erőd, szándékod, kedved.

Kényszerűség. Annak a tudomásul vétele, hogy vannak dolgok, és sokkal-sokkal többen, mint valaha gondoltam, amin nem lehet változtatni. Vannak korlátok, amin soha nem fogok tudni átlépni.

Beletörődés íze. Igazán még nem érkezett meg a fejlehorgasztás végszava tényszerűen, mert enerváltan ugyan, de tiltakozom ellene. Émelygő valóságként érzem a nyelvemen az ízét, el tudom képzelni, hogy megtörténik, látom a képet, ahogy nem akarok már igazán semmit.

Most nézzük a következtetéseket.

Nincs itt dráma kérem szépen, hiszen ahhoz intenzitás kellene, képesség az erőre, és pont ez, ami elfogyni látszik, így marad az elhalványodás lehetősége, ami az örökölt sorsnak is tökéletesen megfelel, hajaz az elődökre. Nem hirtelen eltűnni, hanem szép lassan elszürkülni, elhalványodva áttetszővé válni, hogy már a megszólalás szándéka se legyen meg bennem, hiszen minek, egyetértésre nem számítok.

Igen, ez megtörténhet, élesen hasít belém, ez az élesség ellenkezik az elmosódás irányával, a rémület erősebb annál, hogy hagyjam ezt. Még mindig.

Paradox módon tehát a reményre az adhat okot, hogy a félsz ösztökélte cselekvés éve következik. A kíváncsiság már alig motoszkál, de nézzük, mert muszáj lesz pozitívságot mímelni, hátha, ha eljátszom, némiképp rutinná válhat, mint a fogmosás, és akkor jobb lesz. Nekem is.

Annyira szeretném.