Na, ez az, most már tényleg nem tudom. Rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem vagyok az a jó emberismerő, aminek hittem magam.

És sokkal pitibb is vagyok. Belemerülök a helyzet, történés részleteibe, unásig boncolgatom magamban a megesett dolgot, szálazom szét az árulkodó jeleket arról, hogy miért van igazam, ha hülyeként emlegetem a szereplőket, akik közelebb vagy távolabb esnek tőlem, ez tulajdonképpen lényegtelen abból a szempontból, amiről beszélek, hiszen messziről lesír róluk, hogy hülyék, nincs igazuk, rosszul gondolják, beképzeltek, ostobák, gonoszkodnak.

Ha véletlenül mégis, jobb napokon, valamilyen szerencsés bolygóegyüttállásnak köszönhetően nem húzom le róluk azonnal a keresztvizet, akkor…. nos akkor később csalódom bennük, még nagyobbat annál is, amit el tudok, tudtam volna képzelni.

El kell mesélnem, miről jutott ez eszembe, miért zörög, csörög, zakatol az ezzel kapcsolatos gondolatkupac a fejemben. Érzésnek indult, spontán gyomorgörcsnek reggel, amikor kikászálódtam az ágyból, kevés óra alvás és sok óra nem alvás után, és rájöttem. Már megint szorongok. Idegesít, hogy be kell mennem dolgozni. Valószínű, aludni is ezért nem tudtam. Részben, mert persze még mindig ott a jó öreg hormondúlás, azaz klimax, mint ok az álmatlanságom mögött, ezt azért ne feledjük.

De miért van kő a gyomromban? Miért talált meg újra ez a csalódás, kisemmizettség? Utálom a kollégáim? Némelyik okoskodó, buta kis tyúk, az nem vitás, kakaska is adódik, és nem is okos, de mi a fenét érdekel ez engem? Van valami tartás, feszengés a főnökömmel szemben bennem? Mit vártam mégis tőle? Tőlük? Ha számonkérésnek tűnik némelyik munkatársam kérdése, megjegyzése, miért nem eresztem el a fülem mellett? Miért várom el a főnökömtől, hogy méltányos legyen, és kitüntessen a figyelmével, urambocsá’ az elismerésével? Mikor pontosan tudom, tudtam már az elején, hogy nem túl kifinomult a természete, pontosabban vezetői képességei megmaradnak a dirigálás szintjén. És hogy csak egyszerűen ki kéne fordulnom az ilyesféle szituációkból, nem benne maradva rágódni a jelentéktelenségeken tovább táplálva a mocsárérzést.

Hogy miért? Mert nem vagyok jó emberismerő, nem ismerem az emberi természet működését, nem tudom kezelni, pontosabban manipulálni a szemben álló felet, marhára nehéz kézben tartanom a történetek zajlását, és állandóan pofán ver az, hogy a másikat ügyesebbnek, győztesnek látom. Persze, hogy legyőzöttként toporgok a porban, ha nem bírom felemelni a fejem, és mindig olyasmit várok a szembenállótól, amit nem tud, és nem is akar megadni nekem.

Most pedig már megint az a reggel van, ahol halványabb a fény is, dagadtabb a szem is, savanyú a szám is, ahogy befelé tartok, az épületben az asztalomra rakva a cuccom, lehangolva konstatálom, hogy már az indulásnál borzasztó fáradt vagyok. Fokozatosan enyhül ez az érzés, vagy csak visz a mechanizmusok sora, közben egészen viselhetőek az arcok, reakciók.

Megérkezik sziporkázó ügyeske is, akinek a libbenése talán a legirritálóbban nyomja újra a kedvem a víz alá, de nem történik semmi, rendezkedünk, intézkedünk, hallgatunk. Kínos egy kicsit egymás kerülése, kínos a merevségem, kínos, ahogy lopva egymásra sandítunk.

Aztán véletlenül mégis érdeklődöm, mert elkapok egy foszlányt, baj van, hallom ki a beszélgetésből, érzelmi káosz, szakítás, válásfelé sodródás, nem könnyű, mi lesz, ott vannak a gyerekek.

A főnök is megérkezik, beszélünk, rendben, vicc is elsül egy-kettő, talán még nevetünk is.

Magam sem értem, mi ez az egész, olyan ártalmatlan most minden, a pillantásuk bizonytalan, talán én sem, talán ők sem értik.