Gondoltál már arra, hogy a legrosszabb annak, aki valaha szép volt?

Annak a legkegyetlenebb az idő múlásával járó változáshalom, erodálódás, mert egyik-napról a másikra azt veszi észre az ember, hogy nem elég az, hogy a tekintetek egyetlen egy pillanatra sem pihennek meg rajta, a tagjai is elvesztik valaha volt formájukat, vonásai a szépségüket, ívüket, és még sorolhatnám.

Nem egyszerű azt sem kijelentenie az ember lányának, hogy ő bizony szép volt a maga idejében. Ki tudja, igaza van-e? Akárki-bárki mondhatja magáról, mondja is, hogy ezmegaz, már csak a nosztalgikus érzés, ugyebár. Mindenki valamennyire szép volt, legalábbis úgy tűnik, most így az isiász és a lefolyó arc távlatából. Ugye, tudod?

Na, de én úgy tudom, szép voltam. Úgy emlékszem.

Mára azonban, mint a savanyú vagy inkább keserű íz a szájüregem hátsó részében, akár nap mint nap elterülhet a kedvemen is maróan, ha a csípőm rajzára, illetve mostanában történt elrajzolására pillantok. Ott domborodik, ahol nem kéne. Bezzeg micsoda mandolin, azaz gitár alakú altestekkel büszkélkednek a képernyőn egyesek! Azért nekem olyanom soha nem volt, ha őszinte vagyok magamhoz, a hasam is mindig előrébb domborodott a kelleténél, persze nem segít, attól még fáj, hogy nincs.

Amikor mégis reggelfelé valami oknál fogva jól göndörödik a körítés, és még aludni is sikerült, a tükör egészen kegyes hozzám. Remélem, nem a belső szemem színezi át a képet, amit látok, és elfogadhatónak ítélek, amikor elindulok. Igyekszem nem gondolni azokra a részletekre, amik azért betolakodnak a látóterembe, olyan, mintha egy szépítő appot használnék a belső fényképezőmmel. Igazán ígéretes napnak nézünk elébe, megvan, beleillik a kép az egészbe, illeszkedem én is, minimum a képzeletemhez.

Senki ne lepődjön meg, rendszerint egyetlen pillantás, megjegyzés elég ahhoz, hogy ezt az illékony jó érzést, harmóniát gallyra vágja. Van, hogy nem is kívülről, azaz mástól jön a visszatükröződés. Elég egy picike üvegfelület, elég csak a pénztárnál sorakozva a falon elhelyezett hosszú tükörbe nézni egy pillanatra, és torkodon akad a döbbenet.

Szóval ígéretes reggelek igen ritkán vannak, és gyorsan elmúlnak.

Soha nem volt igényem arra, hogy nagyobb helyet foglaljak el a térből, mint amit fel tudok fogni pillanatnyilag, vagy ami érdekel persze. Ez alatt értem a szépség okozta, felfokozta figyelmet is, ki kérte, én ugyan nem. De azért ne tagadjuk, hogy volt. És már nincs. Nem igényeltem, nem kértem, de volt, és már nincs.

És most hiányzik, hogy lássanak, hogy kontúrosabb szereplője legyek a mindennapjaimnak. Egyelőre nem tudok mit kezdeni ezzel a mostani állapottal. Valószínű azért csalja meg újra és újra a szemem a régit láttatva a tükör. Hiszen én az a régi vagyok. Vagy mégsem? Nem tudom elképzelni a saját látványomat.

Mikor jutok már ezeken a tépelődéseken, rossz érzéseken túl?

Mikor nem fog már érdekelni ez az egész?