Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudom, hogyan jutott eszembe ez a történetfoszlány. El is fogom mondani, de először sietve bepötyögöm magát a sztorikát, ezért ugrottam ki a zuhany alól sietve, mert fenyeget annak a veszélye, hogy elfelejtem, ennyit a középkorúságnak nevezett idősödésről.

Talán eddig nem írtam le konkrétan azt, hogy anyukám, de legfőképpen apukám idegen testként, jelenségként élték életük egy szakaszát, a végsőt falun. Anyukám szülőfalujában, így hát őt ismerték, tudták valamiképp értelmezni, ha gyanakvással is nézték, mert mindig olyan különös volt. A párválasztásban is, messziről hozott férjet, szépet, nagyot magának. Na, de ő kicsoda? Itt nem segített a kié vagy kérdés, az azonosításhoz nem volt támpont. És a válaszon is lehetett gondolkodni, micsoda, kicsoda ő. Földmérnök. Azt tudták az idősek klubjában, vagy az ablak alatti padon ücsörgők, mi az a föld. Naná, hogy tudták, kapálták, művelték eleget, házasodtak érte. Azt is tudták talán értelmezni, hogy mérnök. De az, hogy földmérnök? Ale, de mi az? Nem akarok senkit sem untatni, de közbe kell szúrnom, az ale tót indulatszó, a nahát és nicsak fedi le legjobban a jelentését. Feladta tehát a leckét anyám rendesen, amikor ezt a szép, nagy embert hazahozta, aki öltönyben járt, mint az elöljárók, folyton sietett, sokszor tréfált, így sosem lehetett tudni, az igazat mondja-e, vagyis komolyan gondolja-e a válaszait. Hiszen mesélt arról, hogy honnan ered a neve, ami ismeretlen volt a sok Kovács, Tóth, Mészáros között, történetei voltak focista, dobos és operaénekesi múltjáról, csak kapkodták a fejüket a kendős, bőszoknyás nénikék. Valljuk be jogosan, mert a szórakoztató, különös mesék, félig mesék voltak, de erről majd máskor.

Térjünk vissza arra, hogy mi micsoda. Mi ez a blog? Irodalom? Hát, ahhoz talán kevés. Kevés? Napló? Attól eltér. Vélemény? Nem elég konkrét. Élmény? Ahhoz sem elég megfogható. Érzések? Talán ez áll a legközelebb az igazhoz.

Lehet-e újat mutatni manapság? Van-e olyan, amit még nem próbáltak? Mivel lehet átütni az érdektelenség falát? Elég-e a figyelemhez az, ha csak megosztjuk az érzéseinket? Ki kíváncsi erre egyáltalán?

Olvasom én is a betsellereket, és működik bennem a meghatározás kényszere, próbálom néven szólítani őket. Aztán olvasom a kritikákat, az eltérő véleményeket, elbizonytalanodom. Majd mérges leszek, ha nem értek egyet. Irodalom-e, vagy fércmű? Ha a mondatokat szedem ízekre, bennem is kétségek támadnak, de ha a sodrására gondolok, nem bánom a hibákat. Lassan-lassan oszlik a kényszerem, hogy mindent túlgondoljak, és ízekre szedjek, értelmezzek, megmagyarázzak. A sajátjaim is elengedem az útjukra.

Csak az érzést dédelgetem magamban, ami elönt, amikor egy-egy bejegyzést közzéteszek.

Sziasztok, Margit vagyok!