Napassza! Meg! Rá kell jönnöm, hogy nem az a baj, hogy nagy. Nem csak az.

Azon az élményen túl vagyok, mikor realizálom, hogy a tükörből visszanézve a hátamon egy jól fejlett hurka köszön vissza ízlésesen megcsavarodva, mintha gondosan elhelyezte volna valaki, mint a tepsiben. Ki volt az? Én? Nemhiába óvakodom mostanában az ilyen felületektől, kizárólag tisztítás céljából pásztázom tükreim erősen közelre és a felületre fókuszálva a tekintetem.

Akkor meg mi a baj, kérdezhetnéd. Baj, az van, nem is kicsi. Hihetetlen helyeken fedezem fel, hogy a nagy lóg is, meg rücskös, meg… Már nem simul ki a töltőanyag növekedésével. Újabb és újabb ruhadarabok válnak használhatatlanná, mert valami már nem olyan. Hihetetlen részekről derül ki, hogy egyáltalán léteznek, és tolakodóan előtérbe nyomulva zavarják a képet. Annyira, hogy vállalhatatlan a kitakarásuk. Az is egyértelművé vált, hogy Demi Moor miért műttette meg a térdét. Először elkapott a nevetőroham, amikor a bulvárhírt olvasva, majd emésztve rájöttem, hogy nem a térdszalagjával, és nem is a porckorongjával volt problémája. Most már nem érzek késztetés a mosolygásra sem, inkább a sírás fojtogat, ha az enyémre nézek. Jó, ezen is túl vagyunk, hősiesen lenyelem a midit. Akarom mondani azt, hogy egy újabb szűrőt kell beiktatnom a keresésbe a webáruházak kínálatánál. Midi hossz. Tudod, a térdet takaró. Rezignáltan kattintok rá.

Ez azonban már túl sok nekem, hogy újabban a minimális méretű, a társadalomban való megjelenést lehetővé tevő alapvető dizájn kialakítását segítő tükröcskémben a felkar aljánál is huncut redő rajzolja magát egyre határozottabban körbe. Gyorsan leszűröm a könyékig érő ujjú midi ruhákat, konstatálom, hogy ebben nyáron alighanem megfő fent jellemzett testecském.

Nincs mese, Emese, vagyis természetesen Margit, tenni kell valamit. Ha nem akarok bojlerként tetszelegni a zsákruhákban, amit a találatok nekem kínálnak, el kell kezdenem valamelyik tájékot alapos kezelésbe venni. Azon kívül, ha hihetek az összes női magazinnak, életmód tanácsadónak, és a többi, valószínűleg le kell mondanom a vigaszcsokiról, süteményről, csak most az egyszerről, ami hetente két-háromszor a hatalmába kerít. Semmi kedvem ruhatárat cserélni. És már megint fogadkozok, hogy mindent felírok, amit megeszek, nem csalok, nem ámítok, mozogni fogok, nem borozok, blablabalbla.

Péntek van. Sokan vannak a boltban, nehezen tolom a bevásárló kocsimat. Elgondolkodom, kicsit bosszúsan húzom el a szám, mert eszembe ötlik, hogy ezen a héten sem mentem el a tornára. Annyira elmerülök, hogy alig látom meg a szemem sarkából, hogy a kedvenc italomat leárazták.