A rég elveszettnek hitt, talán már el is siratott energiát érzem ma reggel magamban, ezzel látok neki a napnak, persze magamban szinte imádkozva a folytatásért, legalábbis azért, hogy minél tovább tartson ki.

El is gondolkodom azon, vajon minek köszönhető ez a jó érzéssel párosuló tetterő, ami valljuk be nagyon régen nem látogatott meg. Először hitetlenkedve, aztán egyre erősödő meggyőződéssel ismerem fel az újdonságot az előző napokban. Felötlött a tegnapi torna hatása, a csillapodó hőség, a hétvége ígérete is, mint ok, de aztán elvetettem, mert a közelmúltban bebizonyosodott, hogy ez korántsem ennyire átütő.

És az újdonság pedig az, hogy elolvastam egy regényt. Két este alatt, mint a régi szép időkben. Egy is elég lett volna, annyira vitt a lendület, de akkor a szokásos alvás miatti szorongásom erősödik, hiszen minél később fekszem le, annál kevésbé tudok aludni, mert gyorsan sokat már rég nem tudok. Kicsit szennyregény, amatőr történelmi férc, de a múltkori olvasásnak való nekifutásomnál jobb ötlet volt, hiszen pillekönnyű semmiség. A múltkor Esterházynak rugaszkodtam neki, vissza is verődtem egyből összeomolva.

A régi bizsergető, bársonyos otthonosság érzése, a dunyha alatti fülledtség, a kicsi lelkiismeret-furdalással elegy izgalom, ezek együtt mind a hazaérkezés örömével töltöttek el, és elkezdtem bizakodni. Reményt adott az új-régi érzésélmény, aminek nem volt tárgya, csak úgy volt.

Szinte önkéntelenül akadt a látóterembe egy polcon – könnyű annak, aki könyvtárban (is) tölti egy-két napját, lévén, hogy ott kapott helyet a munkához, de ez most nem lényeges, hiszen hónapok óta vagyok ott, miért pont most könnyű – az a könyv, amiről mostanában hallottam. A szerzőjéről is. Lássuk. Levettem a polcról. Eltettem. Sőt, elvittem a hétvégére magammal. Láss, csodát, elolvastam. Úgy, mint rég, nem törődve a rám váró kialvatlanságtól való félelemtől, elalvási képtelenség okozta szorongással. Más kérdés, hogy nem tudtam elaludni az élménytől, mert megrázó volt, nagyon súlyos írás, de felfokozott örömet is éreztem.

Ezek szerint nincs minden veszve. Talán nem igaz, hogy az öregedéssel együtt jár a dekoncentráltság, talán az sem, hogy nem kondícionálható újra az agyam, a figyelmem. nem vesztettem el a képességem arra, hogy tartósan figyeljek a betűsorokra.

Biztosan azért is volt annyira üde és átütő az érzés, mert a megkönnyebbüléssel vegyült, legördült a súly rólam, amiről nem is tudtam, hogy van, és ennyire nehéz. Tompaagyú, érdektelen személyként hallgattam, mások mennyit olvasnak, milyen kihívásoknak tesznek eleget, és szégyelltem magam erősen. És rettegtem, hogy elveszett az élmény, az öröm egy újabb részlete a múlté.

Mindez azonban a múlté, újra kék az ég, élesek a tárgyak körvonalai, tiszta a levegő, ami átjárja a tüdőm.

Várnak a kalandok, a történetek, csak legyen időm, csak tudjak választani, nem fecsérelhetek már el többet, remélem, így marad, nem merek rágondolni a szürkeségre, a színek nélküli, rideg, pattogó, középszerű, unalmas, semmi kis sorsokra körülöttem.