Az élet nehéz. Kurva nehéz. Még akkor is, amikor nem.

Szóval értem én, hogy ez legyen a legnagyobb bajom, meg micsoda nehézségei vannak másoknak, megköszönhetem, hogy csak ennyi, lehetne sokkal rosszabb is, mindig nézzem a pozitív oldalát, persze így is fogok tenni előbb-utóbb. Meg hogy engedjem el, ne gondoljam túl, én agyonagyalok mindent, majd valami lesz, nem lehet még előre látni, adjak esélyt. Értem.

De. Azért engedtessék meg, hogy észrevételezzem, túl szűk ez a tér, hihetetlen köröket fut be az ember annak ellenére, hogy sokszor-sokszor bizonyított már, és a napnál is világosabb az értéke, fajsúlya, mégis a fenti jótanácsokra szorul, amikor a megalkuvások hálójában vergődve kénytelen újra a rajtvonalhoz állni. Az elnéptelenedő kisvárosok fullasztó, fojtogató, belterjes világában mindennaposan előforduló kispályás mérkőzések sánta lábú játékosai közé keveredtem már megint. Végig botorkálom újra savanyú ábrázattal az állomásokat, ismét a kezdő csapat összeállításán izgulhatok. A jelek szerint pár percet játszhatok csak, hiszen lehet, hogy lecserélnek. Vendégjátékosnak tekintenek, bár minden adott volna, sőt a fogadóirodák is a nevem mellett voksolnak.

Én pedig masszírozom a térdem, állítólag az alázat kérdésköre gyötri, csak találnám ki, hogy magammal szemben vagy kifelé kellene többet mutatnom ebből. Szóval fáj.

Nem merem bevallani magamnak, hogy méltánytalannak érzem a helyzetemet, és azt sem, ahogy a jelenlegi állás szerint javíthatnék rajta. Nem kellene érzékenykednem, mert mindenki így csinálja, sőt sokkal nagyobb mócsingokat nyelnek, néha csodálkozom, hogy nem fulladnak még bele, de nem tehetek róla, érzésem szerint egyszerre eccerű és mégis koszos a játéktér, ahova újra belépni készülök.

Vajon bírom-e majd gyomorral?

De nem tehetem meg, hogy kivonulok, elvonulok, női körökben meditálok, szájhúzogatva félreállok, mert elmegy a vonat miközben magam keresem, és az élet igazságtalanságán töprengek. Nem tehetem meg? Tényleg? A vidéki hétköznapok kulturális, szellemi élete a szemem előtt folyik, és én csak állok a megállóban, és azon gondolkodom kapcsolódjak-e. Most megállt a busz – errefelé vonat nincs, megszüntették -, és felszállni is rest vagyok, mert sártól csúszik a lépcső, veszélyes és koszos.

Finnyás vagyok, tényleg, vagy csak erőtlen? Nem lehetek remete, ha világosan kiderült számomra a barlangomban, nem elég számomra a madarak éneke, az erdő csendje és a magvak.

Így hát sóhajtozom, hogy az élet nehéz, rongálom a környezetem, és dilemmázom, mit tegyek.

Nyavalyogva látok neki, de már most tudom, érzem, hogy legfeljebb több lesz a táplálék-kiegészítő, ha forog a gyomrom, de meg kell próbálni újra.

Az nem lehet, hogy nem lehet többet és jobbat létrehozni, csinálni ezen a kis szemétdombon, hova húzódjon már félre az ember az igényeivel, elvárásaival, ha nem tesz semmit?

Még akkor is, ha a tevés annyi egyelőre, hogy nem fanyalog, befogja az orrát, ha büdös van, és teszi a dolgát úgy, hogy ne legyen koszos.