Ezt álmomban sem gondoltam, hogy már megint megtörténik velem.

Itt is, pedig olyan biztató volt minden. Igazán meghökkentő volt a fizetés ígérete is, és még ráadásként az extrák.  Igaz, hogy sohasem jártam el naponta ilyen messzire, de sokan élik így ingázva napjaikat. Én ne lennék rá képes? Amúgy is mindig az volt a módszerem, hogyha valami nehéznek tűnt elsőre, hogy arra gondoltam, annyi mindenkinek megy, aki sokkal kevesebb, mint én, nekem is fog. Szóval elvette az eszem a pénz ígérete, meg persze a szabadulás vágya a kontrollmániás, hisztérikus főnökömtől, aki lassan már megfojtott. Szinte nem volt már tevékenység, amit engedett volna, ötlet, amit ne sajátított volna ki. A napok eseménytelenül pörögtek, egyre másra hiteltelenedtem el a régi szakmai kapcsolatok előtt, ha megkerestek az együttműködés reményében. Milyen szakember az, aki az égvilágon semmire nem tud válaszolni addig, míg meg nem kérdezi az egyébként félelmetes hatalmú, de senki által nem tisztelt főnökétől, szabad-e egyáltalán szóba állnia az adott partnerrel? Szóval röhejesen szorult, bénult helyzetbe kerültem, nem csoda, hogy elmentem az ígéret földjére. Erre puff, már megint ott vagyok, ahol a part szakad!

Pedig olyan szépen indult. Volt azért egy-két jel, jelecske, hogy van itt néhány, mittudomén, volt virágboltos asszisztens, egykori szociális munkás itt az iparban, felső vezető szemernyi vezetői tapasztalattal, tanítók tanítói múlt nélkül protokollszakértői végzettséggel, költők vers nélkül, stb.

Igyekeztem azonban elhessegetni a legrosszabb sejtéseimet, elképzelni, hogy mégis megkapaszkodom ott, vagy legalábbis valami ilyesmi. Nem így lett. Újabb abuzáló főnök, agyonszabályozott semmittevés, önáltató munkapantomim. Bábszínház a javából élő bábokkal!

Nem lehet ennél rosszabb, gondoltam. Sose, ismétlem, sose legyél biztos ebben! Új vezetés jött, addigi szangvinikus, indulatvezérelt vezetőm távozott. Nem önként. A helyzet, ami előállt, ennél is rombolóbb lett. A bénult bizonytalanság, amibe kerültem, minden jel szerint csak egy végkimenetellel bírhatott, a lassú kivéreztetést értük meg a felszámolás előtt.

Így hát megint megtörtént az elkerülhetetlen, otthon találtam magam.

Mihez kezd egy kisvárosban egy olyan középkorú nő, aki mindig is alkalmazott volt, és ráadásul még ki is égett, pluszban pedig alig – tisztán meg pláne nem- lát a klimaxos tünetei miatt? Hőhullámoktól gyötörve, plafont bámulva éjszaka, indulatrohamok sűrűjében képzeleg új feladatokról. Bármi is ötlik fel, keserűen ismerős az íze. Ezt hívják válságnak? Kiégésnek? Vagy csak egyszerűen lusta vagyok? Lassú? Én, akit hatékonynak ismertek. Ötlettel telinek. Vagy ez nem igaz? Ez sem?

Énkép, fejlődés, önsegítés, coaching, sportolj, építsd fel magad, tanulj, kezdj, kezdj valamit magaddal!

Margit, kapd össze magad!