Jobban vagyok. Jóban vagyok?

Sokat tépelődtem azon – mily’ meglepő tőlem, jegyzem meg kissé ironikusan, háhá -, hogy mi következik ezután. Igen, talán ez a rágódásaim alapkérdése, ez a tudatlanság. És persze az, hogy nem érzem helyen magam, vagy kibillentem. Talán mindegy is, mi az ok. Vagy mi volt. Néha most is tekeredem ezen egyet. Kettőt. Ha ráérek. Ha magam vagyok.

Ki tudja, mi következik? Milyen az, amikor megöregszünk? Mi lesz ezután?

Nyilván tudom, hogy mindenkinek más a válasza, vagy nincs is válasz, de a rágódás és a gyötrelem olyannyira rámtelepedett, belepett, hogy nem találtam semmilyen módszert, kapaszkodót, ami kivezetett volna ebből a süppedős mocsárból.  Rengeteg szó esett erről itt is. A naplócskának nevezett felületen. A szóvirágok, mantrák, légzőgyakorlatok, teák, gyógynövények, kalimpálások mind visszapattantak rólam.

Hogy most mégis miért érzek valami olyasmit, hogy jobban jóban vagyok ezzel?

Őszintén szólva fogalmam sincs a miértjéről, mégis elérkezett annak a reménye, valami stabilizálódik bennem. Eszembe jutott, hogy talán az egyik ujjam véletlenül rátalált a jelen peremére, és sikerült megkapaszkodnom. A jelen, igen, ez lesz a kulcsszó. A jelenben jelen lenni. Nem arra gondolni, legyünk túl ezen, majd elmúlik, majd jövőre, legközelebb, stb., hanem erősen homlokot (is) ráncolva arra koncentrálni, hogy itt és most ez van. És még az is lehet, hogy egy kicsit jó ez a most.

Most jövök rá, hogy ezt már régesrégen felfedezték előttem, úgy hívták, carpe diem, azaz élj a mának. Ne gondolja ám senki, hogy ezt nem hallottam még sosem! Csak nem tettem ezt így ide, egymás mellé, világos? Hogy ez a szólam jelentheti azt is, elengedem a görcsösséget, futást, szorongást, és egyszerűen felfekszem a hullám tetejére, ha jön, vagy ha kisimul minden, lebegek a tetején. Na, jó, tudjuk, mi úszik a tetején, de már nem érzem olyan szarul magam, igenis felfekszem, ringatózva nyújtózkodom, miközben az eget fürkészem. Korántsem leszek kisbuddha, néha kapálózom azért, de megállapíthatom, hogy mondjuk tízből, kábé négyszer sikerül lenyelnem az epét, mielőtt visszajön.

Most, hogy ezeket megállapítottam, eszembe jut egy közelmúltban megismert fiatal lány. Szép, csinos, kedves. Platinaszőke, vékony, divatos, mondhatnám trendi. Kicsit túlsminkelt, kicsit csöpögősen túlszívélyes az én ízlésem szerint ugyan, de be kell ismernem nagyon kedves, tényleg. Meg is hökkentett először, már majdnem hátranéztem, van-e valaki mögöttem, akire mosolyog! Na, nem ám, ez azért túlzás, csak érzékeltetni akarom, mennyire meglepett a nyílt derűje, nyitottsága. És ez a lány, aki alapvetően fura nekem, majdnem taszítóan rózsaszín, ő mondott egy olyan mondatocskát, tanácsocskát, egy kis csacskát, ami előbukkan mostanában minduntalan, és azon töprengek, talán van értelme. Nem is tudom, már hogy hangzott szó szerint, de komoly figyelmeztetés volt arra nézve, hogy ne, igazán ne gondoljak a „mi lesz, ha” típusú aggodalmakra, egyszerűen mondjam ki hangosan, hogy jó lesz, ez is, amiben épp benne vagyok, meg a legközelebbi is, tehát összglobálban minden jó, jóvá tehető, alakítható. És hogy ez csak hozzáállás, képzelő- és akaraterő kérdése.

Gondolom, nem véletlen, hogy ez a lány folyton eszembe jut mostanában. A maga kis egyszerű, néha butus valójával jár ki-be a fejemben, nem hagy békén, hallom a hangját, ahogy csicsereg, pár pillanatra elkap az érzés, hogy talán igaza lehet.

Igaza van. Neki igen.