Belecsobbanok a vízbe, nem is olyan hideg, mint vártam, egész kellemes.

Próbálom nem túlhajtani az elvárást, nem leszek kényszeres, ígérem, megpróbálom élvezni a mozgást, már érzem is a nyújtózás örömét. Felveszem az úszószemüveget, eligazítom, átsuhan a bosszantó gondolat az agyamban, hogy estig úgy fogok kinézni már megint, mint egy boxer a lógó szemhéjával, de legalábbis, mintha tíz évvel öregebb lennék. Még ennél is? Nem, nem fogok ezen morfondírozni, kit érdekel, úgyis megállapodtam magammal, hogy nem fog, egyáltalán nem fog érdekelni, hogy nézek ki, és hogy mit gondolnak mások, milyennek látnak.

Hajrá, itt az első hossz kezdete, lebukom a víz alá, elcsodálkozom a csempe kékjén, milyen tisztaságot sugároz, persze egyáltalán nem tiszta itt semmi, csak elviselhetően piszkos. Már itt is van a retro érzés, lassan a vízzel együtt belemerülök a régmúltba is, és a fizikális érzésekkel együtt előjönnek a határozatlan körvonalú szigetekként felbukkanó emlékek.

Második hossz.

Gyermekem, kisfiam, az ő csecsemő tenyere, tenyerének szaga, néha jó, néha nem, ha nem, akkor olyan, mintha nekem nem lenne jó szagom, az enyém, ennyire közel még senki sem. Istenem, milyen rég volt, az volt a legjobb érzés a világon, nem is a legjobb, legerősebb.

Harmadik hossz.

Repülők újra, mint álmomban egy pillanatra, nem fogom hagyni, hogy kizökkenjek a kellemesből, határtalan minden, ha nem nyitom ki a szemem, akár lehet úgy is, hogy nincs fent és lent, basszus, figyelnem kell a levegővételre.

Negyedik hossz.

Emlékszem, anyu nem tudott úszni, mindig panaszolta, én is nehezen tanultam meg, pedig, ha tudtam volna, milyen jó érzés, kevésbé kapálózom ellene. Anyunak talán senkije nem volt, aki bátorítsa, egyedül volt a kis árva, pedig merész lehetett, persze felnőttként inkább erőszakos. Magamtól sikerült nekem is, amikor tanítani igyekezett az unokatesóm, egyáltalán nem ment, mindig elmerültem. Aztán egyedül egyszer csak sikerült.

Ötödik hossz.

Nem is értem, miért nem csinálom ezt rendszeresebben, amikor olyan jó. Talán a futás volt ilyen kisimító, kikapcsoló, befelé vivő utazás minden alkalommal több mint tíz évvel ezelőtt, mikor még minden lehetséges volt, vitt a lábam, most a víz segít, hogy ne érezzem, már sok minden örökre elmúlt, ahogy a könnyű térd is.

Sokadig hossz.

Hol is hagytam abba, mit kell még vennem, mivel maradtam el, fáradok lassan, biztos vagyok benne, hogy ennek bele kell férnie, talán már fogytam is, hamarosan látszani fog, hogy rendszeresen mozgok, tudom.

Utolsó hossz.

Fáj a hátam.