Ez teljességgel hihetetlen, hogy már megint előre tolakodott ez a fotó erről a senkinek fel nem tűnő, tulajdonképpen arctalan nőről, akibe annyi tehetség sem szorult, ha jól látom, mint a kisujjam körmébe!

Mit kell ahhoz tennem, hogy ebben a városban valaki legyek, olyan, akivel számolnak, akinek adnak a véleményére, aki eszébe jut bizonyos posztok, netántán feladatok kapcsán a népnek, urambocsá’ a döntéshozóknak? Nem véletlen, hogy ez a poszt már legalább negyedjére bosszant fel azzal együtt, hogy mennyien kedveli, szivecskézik, osztogatják, kommentelik.

(Itt meg kell jegyezni, rendhagyó módon félbeszakítva Margitot, hogy sajnálatosan a közösségi oldalak rabja lett főhősnőnk, órákon át görgeti a semmitmondó, semmit közlő megnyilvánulásokat hirdetésekbe ágyazva, lassan már megkülönböztetésre képtelenül, ám a mérgelődésre új okot találva. Tulajdonképp halvány lila dunsztja sincs, hogy az általa tehetségtelennek tartott nő, aki most a látószögébe került, valóban népszerű tartalmat kreált-e, vagy csak ő akad bele folyvást. – Szerző)

Különben is mostanában naponta felidegesít pár ember, a butábbnál butább észrevételével, homályosan megfogalmazott, de szinte mindig negatív, bíráló megjegyzésével. Pedig úgy tudom, ők valakik, állandó szereplők a város életében, akármilyen idők járnak.

Na, aztán itt vannak a senkik! Érzésük, hogy ők valakik, ami a semmiből támadt teljesen indokolatlanul, azt hiszem, egyre erősödik, mert pár rajongójuk figyelemmel kíséri őket. Rendületlen hittel és bátorsággal teszik közzé az ostobábbnál ostobább gondolatokkal súlyozott szemetüket a szégyenérzet legcsekélyebb jele nélkül fájó sebet vágva az agyamba. Hogyan jutottak arra a következtetésre, hogy ez érdemes a figyelemre?

Most akkor valakik, vagy senkik? Mi különbözteti meg a kisvárosi valakit a senkitől? Az is lehet, hogy itt valaki, de ha odébb menne, senkivé válna. Nem?

Mindegy, egyszerűen fáj, hogy minden bizonnyal sokkal több figyelem irányul rájuk, miközben én itt heverek, kvázi parlagon.

Na, tessék! Egy újabb összejövetel, amit utólag nézek kívülről. Tudományos igényességgel összeállított témák, szakértő előadások a semmiről. Elegánsnak mondott férfiak és nők – ez utóbbiak többen vannak, bár a megnevezések sorrendje nem a véletlen műve – ügyesen beszélnek lyukat a hallgatóság fejébe csodálatos, vetített grafikonok előterében. Hogy lehet, hogy ezt csak én látom?

Csak én látom így?