Szerintem én lusta vagyok, nincs ezen mit szépíteni.

Elképzelek egy, a szavannán elterülő, fenségesen nyugodt, kéjesen nyújtózkodó, de ideje nagy részében mozdulatlanul a távolba meredő, dús sörényű oroszlánt. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a nőstény oroszlánnak nincs sörénye, és igyekszem elhessegetni a gondolataimból azt a rengeteg legyet, ami ellepi e gyönyörű fantáziaoroszlán testét, fejét, fülét, jujj, a szemgolyóját….

Oroszlán jegyben születtem, heverhetnék én is ott, a füves pusztán a nyári hőségben, ehelyett itthon az ágyon fetrengek néha, a napot nem bírom, főleg ezekben a klímaválságos pusztító kánikulákban így, a hőhullámoktól gyötörten. De attól még megfelelek a lustaság szimbólumának, a fetrengés az fetrengés.

Tudom, így van ez, akkor mégis. Miért van az, hogy néha váratlanul valami keserű nyál szaporodik fel a számban, és újra hallom a hangját, ma is tisztán? Te nem vagy kitartó. Nem tudsz befejezni semmit. Neked könnyű, erőt sem kellene kifejtened, mégsem teszed. Kelj már fel, hagyd abba az olvasást. Aki éjjel legény, nappal is legyen az. Már megint lustálkodsz? Mennyit tudsz te aludni? Már megint fekszel? Anyám sorolta ezt a végtelenségig nekem, vagy legalábbis visszanézve úgy tűnik, soha nem unta meg. Tényleg szégyelltem magam, emlékszem, ahogy arra is, dac is volt bennem, de tudtam, igaza van, nem csináltam meg a feladatom, nem jól, nem eleget.

Évekkel később néztem rá nyitott szemmel a használaton kívüli szobában sorakozó, ritkán nyitogatott hatalmas szekrények tartalmára, a több száz befejezetlen hímzésre, kiszabott, ám össze nem varrt ruhára, félig elkészített gobleinre, sok vég anyagra, tűre, cérnára, fonálra. A régi képeket nézve jövök rá az értelmére annak, hogy emlékszem a beállított képen viselt kötött poncsó 4 éves kis testemen rám van varrva ideiglenesen, hiszen nem készült el a fotózásra. A mester tehát ott volt előttem, lehet, hogy végtelen szorgalma az elkezdésben rettentett el az igazi feladatoktól. Minek is belekezdeni, nem?

A mai napig őrzöm egy régesrégen szétfejtett ruha darabjait szép anyaga és anyám alakjának emléke miatt. A fehér csipkeszerű szövet jól felismerhetően egy rövid, ujjatlan ruha lett volna, beleképzelem anyu barna bőrét a térde fölött és lábszárán, látom az aranykarikával fűzött bőr saruját is, még a lábujjaira is emlékszem.

Az utolsó években, amiről egyáltalán sejtésem sem volt, hogy utolsók is lehetnek, milyen messze, milyen érthetetlen volt akkor, hogy valaki meghalhat, már sokszor csak feküdt délután. Elfáradt, vagy rosszul volt, mondta, már rég abbahagytam a gondolkodást azon, hogy ugyan miben, vagy miért, csak hagytam, részt vettem a színdarabban, ahol a hősnő annyi mindent tett, pihenjen csak. Az ebédet befejeztem, ha tudtam. Haragudtam is.

Haragszom most is, és félek, hogy igaza lesz. Igaza lesz, hogy lusta vagyok. De ha még nem is lennék az, ha megcsal az emlék, ha csaló volt ő, akkor is nehéz ez, mindent elvégezni, gondosnak lenni, haladni, hinni.

Így hát heverek tovább. már nem is olvasok, belebújok a rövid kis skicctörténetek, sztorik álvilágának kék fényébe lustán elnyújtózva a szavannámon.