Valami rémlik, hogy említettem már a valósághoz való viszonyulásaimat, megcsalatásaimat, csalásaimat e téren, de az biztos, hogy a nézőpontváltásokról esett már szó.

Lehet, hogy a csalás és a nézőpontváltás nem a legmegfelelőbb kifejezés, de ezekről a fogalmakról ugrottam át arra a témára, érzésre, hogy nem vagyok biztos a saját valóságomban. Talán egyre szilárdabban kellene belekapaszkodni, mint azt teszik egyesek, állítva az övék az igazi. Az ő irányuk, az a jó, amerre ők néznek, úgy a jó, ahogyan ők látnak. Elég határozott állítások vesznek körül. A bizonytalanság pedig pláne elhatalmasodik rajtam akkor, ha a múltban megesett történést hallok egészen más színben visszaadva, az eltérő színek mellett a szereplők szájából elhangzott mondatok is torzulnak, alakulnak, kopnak, burjánzanak. Ezt mondta, így mondta, tette, nem tette, ott voltam, láttam, tudtam, tudom.

Legtöbbször élesen leszögezve állok, álltam ki a saját élményem mellett, mostanra azonban halványul bősz megmondani vágyásom. És ha nem is úgy volt? Határozottan sokszor fordul elő ez az anomália húgommal közös emlékeimmel kapcsolatban.

Helga memóriája olyan, mint a penge, ez a családi legendárium része, és olyan sokszor mondogattuk, míg mindenki szent meggyőződésévé vált. Bármi hiányzott a lajstromból, név, adat, történés, őt kérdeztük, és kételkedés nélkül elfogadtuk komoly kinyilatkoztatásait arról, hogy akkor hol nyaraltunk, melyik évben történt, ki volt ott az ominózus jelenetnél, ki mondta az idézett szavakat kinek. Bár már régebben is megtörtént, hogy zavarbaejtő blődséget hallottunk tőle, nyilvánvalóan lehetetlent.  Óvatosan, senkinek sem szólva, nem hangot adva a kételkedésnek, átléptünk a bakin lábujjhegyezve, a kis döccenőre fátylat borítva.

Azért gyorsan gyártottam egy teóriát ezekről a csúszásokról magamban magamnak, miért lehet ezekben az esetekben más az ő nézőpontja. Persze nem volt nehéz az okot megtalálni, hiszen a másság, a teher, amivel él, kínálják a kézenfekvő magyarázatot erre a jelenségre, a másképp látásra. Úgy nőtt fel, hogy abból a szögből látta azt a világot, amiben én is benne voltam, ami korlátozottsága szabott neki. Az ő tempója, az ő képessége és képtelensége, az ő kukucskálónyílása. Az ő valósága diktálták neki az emlékeket is néha. A közös emlékeinket.

Valahogy úgy hozták az évek, hogy távolabb kerültünk egymástól földrajzilag, de érzelmileg is, vagyis hát, mindenképp. Beszéltünk kötelességszerűen, telefonálgattunk ímmel-ámmal halasztgatva a hívást, ahogy a kagyló képletes letételét is. Néha előkerültek azért az adomák, végül is kivel beszéljek azokról az emberekről, akik nekünk együtt voltak a legfontosabbak, és már régen nincsenek. Azonban nem sikerült túllépnem a sértődöttségen, a megütközésen, ami mellbe vert, akárhányszor sorolta a régi képeket. Hát hol volt ez akkor? Mit nézett? Hová nézett? Nem látta? Hogy láthatta így? Egyre kevesebbszer kerestem rá Helga nevére, nem akartam hallani, amit bizton állít rólam, a valóságomról.

Komoly vastagságú burkot szőve néhány esemény, régmúlt történet köré, eltettem ezeket egy-egy polcra. Rémülten vettem észre, hogy fakulnak, kopnak idővel, már minden kontúr elveszett, egyszerűen nem jutnak eszembe részletek, olyan ez, mintha az egyszínűvé barnult savanyúsággal teli üvegeket nézném a spájzban.

Így esett, hogy egyre többször beszélünk újra, beletörődve tűröm, hogy mondja a magáét, ami kénytelen kelletlen az enyém is.

Pedig nem is úgy volt, én tudom.