Ezt egészen gyorsan megúsztam. Vicces, ahogy annak idején kitaláltuk huszonévesen, hogyha lehet olyan nóta, hogy cim-cim, cimbora, akkor lehet olyan is, hogy klim-klim, klimbora! Érted??? Ugye, érted?

Gyengébbek kedvéért, bizony ez a klimax. Azt is kitaláltuk akkor régen, amikor még fogalmunk sem volt, miről beszélünk, és jól mulattunk, hogy – ezt figyeld! – ha lehet olyan újság, hogy Dörmögő Dömötör, akkor majd legyen olyan is, hogy Cammogó Klimmogó. Majd előfizetünk rá!

Na, én előfizettem. Ja, és nem úsztam meg.

Először csak akkor öntötte el az enyhe pír a fejemet, mikor megijedtem, vagy hirtelen dolog ért. Fékeztek előttem, picit zavarba jöttem, számtalan ilyen apró semmiség, és máris kivert a víz. Mint serdülőkorunkban. Lépten nyomon elpirultunk, ha kellett, ha nem. Nahát! Enyhe volt a pír kezdetben, és gyorsan múlt. Múlt ez az állapot is, szempillantás alatt lett gyötrelmes. Erős vörösség, vértolulás, ádáz hőhullám, hőcunami, izzadás, lihegés, nem múló égő érzés naponta számtalanszor váratlanul támadva.  A nyári kánikula beköszöntével belül is tombolt a forróság, az állandó tetőzés jellemezte az ár-, akarom, mondani hőhullámot. Visszaolvasom a leírt szavakat, de még most sem jön át a szó igazi jelentése, az a fárasztó hullámvasút, ami cibálja, rángatja az ember testét, fejét, cincálja gondolatait, készteti kétségbeesett, majd megadó legyezgetésre. Majd belefáradva, beletörődve gyötört arca vörösségébe, rezignáltan fésüli félre lapult, csatakos tincseit megszégyenülve a klimmogó. Mindig jókor jött, mondom, jókor! Érted, hogy a leglehetetlenebb helyzetekre gondolok? Már nem volt pici feszültség sem nélküle, romokba taszította omladozó, foltozott vonásaim, megfosztott maradék pozitív énképemtől. Rosszkedvű tekintetem a tükörben tanácstalanul méregetett.

Kapkodtam a levegőt, gondolkodtam, kerestem, olvastam, gugliztam szorgalmasan, rendeltem, kérdeztem, fizettem minden csodaszerért. A tünet maradt, makacsul társamul szegődve fárasztott, kapszulát váltva reménykedtem tovább.

Eddig a pontig váltig állítottam, másom nem inog, de ekkor már kedvem is mozdult, mi lesz, ha így marad, van, aki tíz évig szenvedte.  Minden kérdőívbe beírtam eztán a hangulatingadózást is.

Mégis ki tudna segíteni valódi, használható tanáccsal, kihez forduljak, mit tehetek? Folytathattam volna még a feltörő kérdéseket, amik lassan maguk alá temettek.

Kicsi-kicsi emelkedők mutatták meg magukat, ahogy egyre többet beszéltem erről, egyre több ötletet kaptam. Maguktól kerültek elém azok az ismerőseim, akik hozzá tudtak tenni az ügyhöz, és talán irányba helyeztek tanácsaikkal. Nehéz út ez, de ezek szerint másnak is. Egyre bátrabban kísérletezem, néha még fent is, lent is járok. Egyre kevésbé intenzív a kilengés, reménykedem. Bár közelít a nyár, visszatér a forróság…

Talán végleg hullámlovas lettem?