Egészen jól keltem ma, igazán tele vagyok energiával, végre nekikezdek, értelmesen, tevékenyen fogom tölteni az időmet. Rögtön írom is a listámat, el ne felejtsem, miket kell feltétlenül elvégeznem.

Talán addig olyan félelmetes előre nézni, amíg nincs a kezedben semmi, amit fel tudnál mutatni, ami marad utánad.

Fejben dől el minden! Na, most aki arra számít, hogy a mostanában divatos kócsing duma után valami nagy váltásról, változtatásról, betegségtől való csodás megszabadulásról, hihetetlenül sikeres fogyásról, emberi léptéket meghaladó fejlődésről, sikerről lesz szó, annak csalódást kell okoznom.

Azt hiszem, irigy vagyok. Határozottan így tudnám megnevezni azt az érzést, ami elfog, ha látom, hogy körülöttem ki mindenki hol tart.

Ma reggel írtak rám, hogy meghalt egy volt kolléga. Úgy találtak rá az ágyában. Nem ébredt fel.

Felötlik újra, mint már annyiszor, honnan ez a megmutatkozni vágyás és mégis bénult cselekvésképtelenség bennem. Kényszeres akarása valami létrehozásának, szemmel látható, átérezhető teljesítmény, meghatározható, mások által respektált eredmény elérésének sóvárgása.

Ezt egészen gyorsan megúsztam. Vicces, ahogy annak idején kitaláltuk huszonévesen, hogyha lehet olyan nóta, hogy cim-cim, cimbora, akkor lehet olyan is, hogy klim-klim, klimbora! Érted??? Ugye, érted?