Ilyen szó, hogy buffancs nem létezik, de sokáig kerestem azt a kifejezést, ami legalább részben visszaadja, kikről beszélek, milyen típusú emberekről, és mivel egyiket sem éreztem elég találónak, elmorfondíroztam magamban a megnevezésen. Így jutott eszembe ez, a böffenés, bunkó, bumszli, tappancs, neadjisten mancs szavakra emlékeztető hangulatfestő képződmény. Amúgy is rajongok mind a hangzásukkal érzelmet felidéző…

Döntsük már el! Döntsük el, hogy kinek van igaza! Nem tűröm tovább, hogy minden szavam falra hányt borsó, százszor sem elég elmondanom. Nem nyugszom bele, hogy elintézzenek egy kézlegyintéssel, belém fojtsák a szót. Igenis el fogom mondani. Végig. Nekem is lehet véleményem. És ha hosszan van kedvem ecsetelni, ha bonyolult mondatokat használok, akkor is jogom…

Megpróbálom a magam javára fordítani a dolgokat, legalábbis úgy nézni, hogy érezzem, valami nem véletlenül történt velem, még ha rossz is a dolog, a következmények, késztetések, események láncolatának elindítása érdekében kezdett bele a sors, vagy ki tudja, mi. Igen, megpróbálok más irányból ránézni az említett történésre, ahogy sokan tanácsolják. Azért ezzel párhuzamosan rögtön fel is…

Napassza! Meg! Rá kell jönnöm, hogy nem az a baj, hogy nagy. Nem csak az. Azon az élményen túl vagyok, mikor realizálom, hogy a tükörből visszanézve a hátamon egy jól fejlett hurka köszön vissza ízlésesen megcsavarodva, mintha gondosan elhelyezte volna valaki, mint a tepsiben. Ki volt az? Én? Nemhiába óvakodom mostanában az ilyen felületektől, kizárólag…

Bárhová nézek, bármit olvasok, bármire figyelek, azt veszem észre, hogy manapság mindenki önfejleszt, jobb emberré akar válni, és persze megjegyzem, azzal kezdi, hogy ezt kihirdeti, mint egy jelszót. Néha az az érzésem, mit is beszélek… Dehogy néha, nagyon sokszor. Szóval azt gondolom, kimerül ez az igyekezet abban, hogy meghirdetik az akciót. Lehet, hogy eleve nincs…

Valahogy mindig éltem-haltam a társaságért, barátokért, kapcsolatokért, de az mellett, hogy szorongva igyekeztem kapcsolódni, volt egy olyan érzésem mindig, hogy valójában én magam nem vagyok ebben benne, csak használják bizonyos tulajdonságaim. Felötlött azért sokszor bennem az is, mintegy kontraként, vagy kérdésként talán, hogy én is csak használom-e a másikat. Kisgyerek koromban, úgy az általános iskola…

Nem, nem az anyáskodó, tutujgató nőkről, emberekről beszélek, hanem… Na ezt messzebbről kell kezdenem. A családunkban létezik egy fogalom, ami az egyik nagymama, hogy is mondjam csak, enyhén szólva sem kellemes tulajdonságáról kapta az elnevezését. Mamaszindróma. Amikor ilyesmit tapasztalok, találkozom egy gyaníthatóan „mamszindrómás” egyénnel, azonnal körvonalazódik emlékeimben az a kicsike, kerek asszony, görbécske lábaival, kendős…

Komolyan mondom elgondolkodtató, hogy mennyire sok álságos, mittudoménmilyen, de nem, nem, nem jó és igazi alak van körülöttem. Az a lényeg, hogy lépten-nyomon találkozom velük, akárhová megyek, az utóbbi időben kicsit többet mozgok városunkban, lévén, hogy itthon dolgozom, valamint feltett szándékom, hogy takarékosabban fogunk élni, ehhez pedig állandóan boltba járok, ugyanis mindennap főzök, és ráadásul…

Ez teljességgel hihetetlen, hogy már megint előre tolakodott ez a fotó erről a senkinek fel nem tűnő, tulajdonképpen arctalan nőről, akibe annyi tehetség sem szorult, ha jól látom, mint a kisujjam körmébe!